Egy szerelem kezdete és egy barátság vége. Szerethetünk-e egyidejűleg egy hithű náci szeretőt és egy zsidó barátot, avagy mivel jár a fölös ambíció a fasizálódó Berlinben.
Vicente Amorim filmjében a harmincas évek Berlinében találjuk magunkat, egy túlhajszolnak és sikertelennek tűnő fiatal irodalomprofesszor, Halder életét követve - akit Viggo Mortensen játszik -, a férfit éppen elbocsátás fenyegeti, felettesei bele akarnak szólni a tanmenetébe, kipöckölve kedvenc íróit, Prousttal kezdve. Halder harciasan megvédi szerzőit, nos, nagyjából ez a professzor úr első és utolsó férfiasnak tűnő cselekedete a történetben. Haldernek megjelenik egy könyve az eutanázia mellett, mely a führernek is megtetszik, így egy villámgyors politikai karrier veszi kezdetét: a hablelkű bölcsész, aki az első, Hitlerről szóló híreket még elbohóckodja barátjával, a zsidó Maurice-szal, rövidesen kiemelt lieblinggé válik, és közben még csak nem is nagyon szégyelli magát.
A főhős barátját, a szellemes, életvidám zsidó pszichiátert, Maurice-t Jason Isaacs alakítja: végeredményben miatta válik nézhetővé a film. Maurice-nak kezdetben jól menő praxisa van, jól él, van stílusa, szereti a szép nőket, az életet, igazi ínyenc mindenben. Jóképű, okos, magabiztos, vonzó: ha van "bezzeg"-figura ebben a filmben, hát ő az. Először Anne, a szőke tanítvány felbukkanásakor böki ki barátjának: "Nem néztem volna ki belőled", és igaza van. Halder ugyanis tipikusan az férfi, akiből az égvilágon semmit nem lehet kinézni, az első képkockáktól kezdve csak panaszkodik, sóhajtozik, már az otthoni "káosz" is - beteg édesanyja, zongorista felesége folytonos gyakorlása, és az, hogy néha neki kell főznie - a végletekig kikészíti, pedig senkinek soha nagyobb baja ne legyen. A Good gyengesége ugyanis, hogy a főhős teljesen érdektelen, Halder figuráját nagyon nehéz megkedvelni, szánalmas és gerinctelen az első pillanattól fogva. Semmi meglepetés nincs abban, hogy bedől a tanítványa kisded trükkjeinek, és sunyin elkezdi csalni feleségét, hogy képtelen szeretettel bánni nagybeteg anyjával, hogy vidáman felvonul a nácikkal az első adandó alkalommal: itt nem egy gerinces ember megy tönkre, hanem egy senki parádézik.
Viggo Mortensen sajnos meglehetősen színtelen, jellegtelen Halderként. Nem drukkolunk neki, hiszen az elején látszik, hogy egy nulla. Maurice ellenben az utolsó pillanatig megőrzi a tartását, és még akkor is kétségbeesetten próbál megbízni Halderben, amikor az már többször elárulta őt. Ennek az a fő oka, hogy Maurice tudatában a náci sokáig elsősorban a hülye szinonimája, ezért a veszélyérzete túl későn kapcsol be, és az is nagyon sokára esik le neki, hogy az ő művelt, intelligens barátja is pacsizik "ezekkel". Ha van igazán feszült pillanat a filmben, hát az, amikor Maurice a deportálások kezdetekor, sokszoros elárultatása után is tömi sajttortával Haldert, egyszerűen azért, mert másra nem számíthat, és képtelen elhinni, hogy valaki, akit egykor kedvelt és - ez a fontosabb - értelmesnek tartott, ennyire elaljasodhat. Különben John Wrathrall forgatókönyvének is azok a legjobb részei, amikor a két barát - még a kezdetek kezdetén - röhögve próbálja az akkor még ártalmatlan paprikajancsinak tűnő Hitler múltját rekonstruálni.
Jason Isaacs mellett még Jodie Whittaker alakítása érdekes, dermesztő, ahogy az általa formált csábító diáklány, Anne céltudatos, árja anyává lényegül át. Ő az, aki egyre mélyebbre löki szeretőjét az árulásba, egy kis felvonulás, egy kis SS-tagság, egy kis feljelentgetés - miközben a szőke tincsek még csak össze sem kócolódnak.
Van egy fura szürreális szál a filmben, mely feltehetően azért került be, hogy kicsit elemelje a történetet: a főhős olykor azt hallucinálja, hogy a környezete énekelni kezd. Maurice egykori diagnózisa szerint ez csupán adekvát válasz az őket körülvevő tébolyra. Nem rossz ötlet, mégis idétlenül hat a filmben, pedig még a zárójelenetet is szerette volna letudni a rendező ezzel az eszközzel. Nem nagyon sikerült, olyan, mintha elnyisszantották volna a végét, katarzis nincs. Mégis, két érv azért szól a Good mellett, az első a pengemosolyú, elegáns Jason Isaacs, a második pedig az, hogy a filmet Budapesten forgatták, ezért furcsán ismerős: a Nyugatitól a Balaton-partig számtalan helyszín visszaköszön, sőt, még a Baltazár Színház színészei is felbukkannak benne.
