Nem ritka madár a magyar filmgyártásban az olyan próbálkozás, amit jobb híján "nemzedéki-közérzetinek" nevezhetünk. A hatvanas évektől kezdve, hogy Pesten is megszólalt az első torzított gitár, és megnyíltak a hagyományostól eltérő szórakozóhelyek, az ifjú rendezők azonnal siettek a divatos terepre, és próbálták megragadni az "életérzést", amitől a kis szívük hevesebben vert. E filmek többsége azonban nem több, mint rendkívül szerény love story, karriertörténet, esetleg road-movie. Ha például - találomra - újra megnézzük Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok! című filmjét 1969-ből, Sós Mária Városbújócskáját 1985-ből, vagy az 1993-as Reich Péter-munkát, a Rám csaj még nem volt ilyen hatással címűt, ugyanazt a sémát fedezhetjük fel: deviancia határán ténfergő fiatalok érzik magukat borzasztóan rosszul, és magasröptű, ám teljesen értelmetlen dialógusaik közepette mállik az idő. Az az érzésünk támad, hogy a rendező fantáziája elakadt a kulisszák, de legfőképpen a kellő publicitáshoz nem jutó, ám népszerű zenekarok bemutatásánál. Újranézve ezeket a valójában nagyon rossz filmeket mégis jó érzésünk támad, hiszen szemünk láttára elevenedik meg ismét a Budai Ifjúsági Park, a Fiatal Művészek Klubja, a Fekete Yuk. S ha akarunk, előráncigálhatunk valami üzenetet is. Például, hogy nem könnyű felnőtté válni.
Nemes Gyula filmje tökéletesen illik a sorba, micsoda véletlen, hogy a főszereplőt szintén Kovács Krisztiánnak hívják, mint a hetvenes évek népszerű gyereksztárját! Külsőre a megasztáros Palcsó Tomi flanelinges, idősebb kiadása, ám romantikus dalok dúdolgatása helyett minden energiáját a csajozásba fekteti. Szellemeskedő-kellemetlen alak, charme híján leginkább a Hangyák a gatyában vagy a Tibor vagyok, de hódítani akarok kamasza, aki "úgy maradt". Hol közvélemény-kutatónak, hol műértőnek álcázva, buszon, táncházban és iskola előtt ácsorogva, de mindenekelőtt a divatos szórakozóhelyeken szólít le nőket. Az ugyan nem derül ki, hogy ámokfutását a "baszdüh", az igazi megtalálása vagy épp önkifejezés indokolja, de úgy tűnik, ez lényegtelen. Sokkal fontosabb, hogy egy olyan hetvenperces videoklipet láthassunk, ami már nem is vágóasztalon, hanem vágóhídon készült. Szinte megállás nélkül dübörögjenek a jobbnál jobb zenék (Neo, Quimby, Másfél stb.), hősünk meg pörögjön, mint a csocsó, s vele szédüljünk mi is.
De vajon hová? A magasba semmiképpen, a mélybe meg minek. A rendkívül igényes "klipesítés" mellett csupán olyan alkotói szándékot fedezhetünk fel, hogy a viccesnek szánt szövegekből, bénázásokból fergeteges gegparádé kerekedjen, mi pedig a térdünket csapkodjuk a röhögéstől. Ráadásul egy-egy jelenet erejéig ismerős humorforrások is fakadnak, felbukkan az őrző-védő, a gondnok, a BKV-ellenőr, a részeg haverok és a ronda lány. Ám ha a nyögvenyelős, erőltetett poénkodást még értékelné is valaki, a filmben szaladó "komoly szál" nyomán biztosan az arcára fagy a mosoly. Messze a legszellemesebb jelenet, amikor a főszereplő egy Kispál és a Borz-koncerten éppen Lovasi András feleségét próbálja befűzni. A filmben legalább négy-öt hasonló - gyengébb - próbálkozás elvarratlan. Itt azonban nem marad el a csattanó: Lovasi néhány celebritás segítségével jól megrugdossa a nyomorultat, aki azonban a film során ennél sokkal komolyabb sebeket is kap. Egyetlen tartósnak tűnő kapcsolatában csak akkor ismeri fel a szerelmet, amikor a lány (Tóth Orsi) már lelépett. Az Egyetleneim legkínosabb pillanatai ebből a kváziszerelemből adódnak. Tóth Orsi rutinosan hozza a Mundruczó-filmekből már ismerős áldozatot, a mindvégig passzív, trágár-törékeny lányt, suta szerelmeskedésekbe és még sutább párbeszédekbe keveredik a fiúval, aki igen egzotikus helyen, a halálra ítélt Kopaszi-gáton ringó állóhajón lakik. Hétágra süt a nap, éden a pléden meg a stégen, macska dorombol, de öltönyös fickó - talán maga Leisztinger? - érkezik motorcsónakkal, már vége is az idillnek. Folyóba dobott tengerészsapkát sodor a víz Mohács felé, a hirtelen felindulásból giccs kerekedik.
Mégsem kételkedhetünk a rendező jó szándékában, tehetségében. Nemes Gyula kitalált valamit, és azt kompromisszumok nélkül igyekezett megvalósítani. A baj csak az, hogy - az elődökhöz hasonlóan - egy olyan zsákban kereste a kincset, ami roppant látványos anyagból készült, de teljesen üres. A semmiből pedig még a legnagyobb mesterek sem tudnak filmet csinálni.
Mégis, ahogy a slágerben áll, "húsz év múlva az idő mindent rendbe hoz". 2026-ban, amikor már senkit nem érdekel a szerény történet, talán még a gyenge viccek is célba érnek. De ennél sokkal fontosabb lesz, hogy láthatjuk, milyenek voltak eredetiben az "egykori" legendás helyszínek, a Sziget, a Zöld Pardon, a Szóda kert. Meg azt is, hogyan énekelte Lovasi András, ez az agresszív fenegyerek a Petőfi Csarnok színpadán azt, hogy "kitalálhatod, hogy mit csinál".
