A filmrendezéshez - szemérmesen hallgatni szoktak róla - fizikai frissességre is szükség van. Nem lehet véletlen, hogy a világ legjelentősebb alkotásainak túlnyomó többségét fiatalok vagy a lehető legjobb korban járó művészek készítették. Szergej Eizenstein éppen huszonhetedik évét taposta, amikor megálmodta Patyomkin páncélosát, Orson Welles szintén huszonéves ifjoncként robbant a vetített képek világába az Aranypolgárral, Szabó István nem sokkal diplomája megszerzését követően adta le markáns Álmodozások kora-névjegyét, a Hamu és gyémánt a harmincon alig túllépett Andrzej Wajda remeke, Rainer Werner Fassbinder a harmadik X-hez érve már tekintélyes életművet tudott felmutatni. Ezzel szemben az öreg Chaplin fogatlan oroszlán, az ezüsthajú Vittorio De Sica engedményeket tesz a közízlésnek, amit a Biciklitolvajok idején, azaz a csúcson semmiképpen sem tett volna meg, Radványi Géza kapuzárás előtt árnyéka volt önmagának.
Hál' istennek szép számmal akadnak másfajta filmtörténeti adalékok is, teóriát azért ne kovácsoljunk az évek száma és az esztétikai minőség összefüggéséből. Az agg Akira Kurosawa borzongató drámákkal dacolt a könyörtelenül rohanó évtizedekkel, Ingmar Bergman méltósággal búcsúzott a pályától és hát Luis Bunuelt se mellőzzük a felsorolásból: ő még tolószékből is remekül irányította a stábot. Ezek jobbára kivételek, amelyek erősítik a szabályt.
Eric Rohmer, az élő francia klasszikus szintén azok közé tartozik, akik jóval hetven fölött is ifjúi lendülettel építik tovább impozáns filmpiramisukat, mivel megőrizték szellemi potenciáljukat. Igaz, későn kezdte munkásságát, de azután teljes erővel rákapcsolt és behozta a lemaradást. Jelenleg huszonegyedik opuszánál tart (ez a hozzánk most eljutott kamaradarab, A nyár meséje). Rendíthetetlenül kitart bevált elvei és módszerei mellett, és csodák csodája: senki sem vádolhatja meg szenilitással, netán az idősek bocsánatos vétkével, a konzervatizmussal. Vallomása szerint híve ugyan a hagyományos történetnek, de ezt a megnyilatkozását nem kell túlságosan komolyan vennünk. Rohmernél sohasem a sztori ragadja magával a nézőt, hanem a lelkiállapotok rajza, a míves pszichologizálás, az érzelmi bizonytalanság ábrázolása, az emberi kapcsolatok, általában a férfi-nő viszony hullámzásainak megjelenítése. Ciklusaiban (Erkölcsi példázatok, Komédiák és közmondások, Négy évszak meséi), amelyekről egészséges iróniával kifejtette: saját magától rendelte a tematikai egységet képező darabokat, hogy megsokszorozhassa a szabadságát, súlyos és múló konfliktusokról beszél, lázakat és őrületeket örökít meg, vágyakat és csalódásokat vizionál a vászonra. Mindezt bámulatos formai tökéllyel, a derűs természet színeit felragyogtatva, a hétköznapiság költészetének megragadó természetességével. A Rohmer-filmek könnyedek, de nem súlytalanok. Szövegüket - csak úgy patakzanak a mondatok a szereplők szájából - tömény intellektus és bájos irónia hatja át. Talán nem is a mesterség varázslata elementáris igazán a pasztellszínű életképekben (a Claire térde, A férfigyűjtő, a Pauline a strandon és a többi film egyaránt tartalmaz közös rímeket, gondolati asszociációkat), hanem az a különös képesség, ahogy a mester unokáit vagy talán már dédunokáit megérteni és megjeleníteni képes.
"Meddig szerethet egy férfi két nőt?" - kérdezhetnénk Karinthy Frigyes után szabadon, belefeledkezve Diane Baratier operatőr szellős képsoraiba, tengeri miliőjébe s a csöndesen kibontakozó többszálú románcba. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy a vakációzó Gaspard nem egyszerűen pendlizik két nő között (az ilyesmi megszokott nyáron, főleg kezdő felnőtteknél), inkább szolid áhítattal "kóstolgatja" partnereit. Vár a szerelmére, közben összemelegszik a tűzrőlpattant fruskával, tehát tulajdonképpen pluszban van, ráadásul egy harmadik tündér is felbukkan a láthatáron. Szóval: meddig lehet ilyesfajta játékot játszani? Amíg rá nem jönnek a dologra az érintettek, és a fiatalember meg nem unja a füllentéseket és ígérgetéseket. A nyár meséjében az utóbbi képlet érvényesül. Az egyetemista felül a hajóra, hogy istenhozzádot mondjon "övéinek", de előtte sok érdekes pillanatot, lüktető szívdobbanást, finom dialógust élhetünk át a hősökkel. Helyenként melankólia üli meg a beállításokat. Hamisítatlanok a helyszínek, merthogy a szerző, a nagy gavallér hölgyek szemével láttatja a valóságot. Melvil Poupaud, Amanda Langlet, Aurélia Nolin és Gwenaelle Simon játékát a póztalanság hitelesíti.
A nyár meséje sokszólamúan szép film. Rohmer most már végérvényesen megérkezett hozzánk. Az ismerkedés tovább folytatódik a modern mozi egyik legeredetibb személyiségével, mert augusztus 21-től retrospektív összeállítás is köszönti a még mindig aktív rendezőt, az ifjúság barátját, akitől további megújulásokat várhatunk.
