A képregényfilmek reneszánszát éljük. Lépten-nyomon idétlen ruhába öltözött maszkos igazságtevők bukkannak fel a vásznon, és a képregényszerű beállítások is egyre megszokottabbá válnak. Ahhoz, hogy felkapjuk rá a fejünket, még valami extra, valami különlegesség kell. Ilyen volt például az extrém látványvilág a Sin Cityben, akinek az alkotója, Frank Miller most a Spirittel rukkolt elő.
Ez az első önálló rendezése, amihez Will Eisner képregényét vette alapul, de nem tudott elszakadni a nagy sikertől, a film noiros, erősen manipulált, fekete fehér képekkel megalkotott Bűnös várostól. Ugyanezt a stílust erőlteti most is, stilizált helyszínekkel és figurákkal, színmentes, erőteljes kontrasztú képekkel zsúfolta tele a Sikító várost. Csakhogy ami már bevált egyszer, az most nem működik, pontosabban nem úgy sül el, ahogy kéne.
Mégpedig azért, mert ez a film vicces. Nem csak a szereplők nyomják egyfolytában a poénokat, hanem kifejezetten olyan, mintha inkább a műfaj paródiájának szánták volna. Főhősünkre, a szuperképességekkel nem rendelkező (csak éppen halhatatlan) exrendőrre vécékagylót húznak, hogy ne tudjon mozogni, a nagy ellenfél gonosz csicskásai idétlen vigyorú hájpacnik, akik harakiri közben is röhögcsélnek, de a Samuel L. Jackson által megszemélyesített Octopus is teljesen zakkant, sokkal inkább vicces, mint félelmetes. Spirit pedig nem csak nemezisét, Octopust hajkurássza kényszeresen, hanem a nőket is - bolondul a szebbik nemért, és ők is oda vannak érte. Egy-egy szépen kerekedő idom még a bűnüldözésről is képes elterelni a figyelmét, csak azért marad az utca, és nem az ágyak szuperhőse, mert szerinte a város, "akit" véd, szintén nőnemű. A halál pedig konkrétan gyönyörű nő alakjában próbálja marasztalni a szokásos kaszás-csontváz klisé helyett - szóval nem teljesen normális ő sem.
Ebből a nőmániából viszont az következik, hogy nemcsak a redukált színes stílus miatt meredünk a vászonra, hanem mert jobbnál jobb lenge ruházatú bombázók tűnnek fel rajta. Ez nagyon sokat dob a film élvezhetőségén, persze azért van neki erénye ezen kívül is. A történet és a párbeszédek semmiképp sem tartoznak közéjük, de a már említett humor feltétlenül a javára szól, és végülis a Frank Miller-stílus is kiemeli az átlagból - csak valahogy disszonáns a kettő együtt.
