Egy szomorú történet, amire hatalmas nehezékként rakódik rá Robert Altman halála, miközben a 100 Folk Celsius elbendzsózza az egész életművét. Mintha minden azt a célt szolgálta volna, hogy a rendező elkészítse "Így mentem el"-filmjét. Vontatott ez a végső búcsú, mégis altmanosan az, tele ironikus, karneváli felhangokkal.
A Prairie Home Companion nevű rádiós műsor utolsó adásának színházterme szolgáltatja ennek a helyenként színes és humoros, és helyenként vontatott filmnek a díszletét. A világ legszürkébb színésze, Kevin Kline ad keretet a többszálon futó történetnek, aki meglepően jó balek noir-nyomozóként és a narrátorként. Az élő rádióműsornak otthont adó Fitzgerald színházat eladják: mindenki az utolsó fellépésére készül. Az ábrándozó visszatekintés keserédes történetet eredményez. A hatalmas, harminc évre visszatekintő műsor utolsó pillanataiban is a mindennapiság a fontos.
Előre szólunk, aki nem bírja a cowboyos-préris vircsaftot, az ne is induljon el, mivel Az utolsó adás nagy részében boldog-boldogtalan countryt énekel, mint a Nashville-ben. (Jómagam Jancsó Miklós Fényes szelek című filmje óta semmit nem szeretek, amiben hosszan énekelnek.) Itt rádaásul nemcsak a színpadon, hanem a kulisszák mögött is dalban mondják el.
A világ legsúlyosabb műsora a Prairie Home Companion, a politikamentes Sas-kabaré, ahol a fellépő énekesek komédiáznak egy kicsit, majd gitár- és bendzsókísérettel énekelnek, két dal között pedig a műsorvezető, Garrison Keillor dalol el ketchup- és cipőreklámokat. Az életunt műsorvezető-énekes hihetetlen rezignáltan vesz tudomásul mindent, ami a műsorával kapcsolatos, tőle bárki meghalhat, énekelhet hamisan, de még a műsora is megszűnhet. Talán azért ennyire jó, mert egész életében ezt csinálta, ráadásul ő írta a forgatókönyvet is.
A színházi környezetben játszódó filmek lényege a háttérben zajlik, ahogy itt is: sok apró jelenetből építi fel a színház mágikus világát, ahol meghatározhatlanná válik az idő. Hiába gondoljuk azt, hogy napjainkban játszódik a történet, ha a színpadon és a kulisszák mögött még mindig a hatvanas évek köszön vissza. A műsorban megállt az idő, amibe mindenki nagy erővel kapaszkodik.
Altman mindig szeretett sok szereplővel dolgozni, a különböző kapcsolathálókból, dialógusokból építette fel szereplőinek jellemeit (mint a Gosford Parkban), nem súlyos és életidegen monológokból. Nincs ez másként most sem, hiszen csak jelzésszerűen ismerjük meg a szereplők élettörténeteit, a halál és a búcsúzás enélkül is elmesélhető. (Hasonlóan vetett fel súlyos kérdéseket a koreai harcokról a valaha volt egyik leghumorosabb háborús filmben, a M.A.S.H.-ben.)
Volt egy rendező, aki nagyon tudott mesélni, érezte a különböző világok dinamikáit, ráadásul humoros és önironikus volt. Az utolsó adásban mindezek megtalálhatók, csak áthatja az egészet a halállal történő pepecselés, a készülődés az elmenetelre. Fel-feltűnik a sokak számára láthatatlan femme fatale, Michael Madsen húga, az angyal, aki csendesen szedi áldozatait a műsor régi rajongójaként.
Ezt a filmet a színészek játéka menti meg. Közülük is messze kiemelkedik a Woody Harrelson-John C. Reilley ordenáré díszcowboypáros. Meryl Streepről régóta lehet tudni, hogy mostanában Hollywood egyetlen színésznője, aki mindenben jó tud lenni: itt egyszerre magára maradt és egyszerre sértett nő, valamint naiv anya, aki igyekszik öngyilkos hajlamú bölcsészlányát bevonni a színpad világába. Fájdalmas és optimista egyszerre, aki mellett észrevétlenné válik a lányát alakító, és ismét kismellekkel felszerelt Lindsay Lohan. (Akármennyire is dicsérik a hangját.)
Altmannak semmi más célja nem lehetett, mint végső búcsút venni a showtól. Varázslatos világában még egyszer bizonyítja, hogy nagyon tud mesélni (azért érdemesebb újra kivenni a tékákból a hollywoodi elbeszélést felforgató Rövidre vágva című filmjét), illetve hogy képes a színészek karneváli kavalkádját felhasználni a karakterek jellemzésére. Szép búcsú.
