Fábri Zoltán egyike a legjobb klasszikus magyar rendezőknek: szinte kivétel nélkül emlékezetes, főleg a magyar (közel)múlttal foglalkozó drámákat köszönhetünk neki. Ugyanakkor – Várkonyi Zoltánnal ellentétben, aki Az utolsó vacsora című didaktikus munkájával sikertelenül próbált kitörni az irodalmi adaptációk, illetve kosztümös drámák szorításából – Fábri a hatvanas-hetvenes évek modernista áramlataihoz is érdemben hozzá tudott tenni, mert filmjei nemcsak történet szinten érdekesek és lebilincselők, hanem formailag is invenciózusak. A Húsz óra időfelbontással él, az Utószezon expresszionista és szürrealista stílusjegyekkel kísérletezik, míg az Isten hozta, őrnagy úr! burleszkes gyorsításokat és képközi feliratokat alkalmaz. Az ötödik pecsét is illeszkedik ebbe a sorba: szituációs alaphelyzetét fokozatosan tágítja, az asztalnál beszélgetős formától az álomszerű vízióig jut el, hogy végül brutális képek józanítsanak ki.
A film története 12 óra alatt játszódik le, délutántól másnap hajnalig tart. 1944-ben, a vészkorszakban járunk, amikor négy barát – Gyuricza Miklós órásmester (Őze Lajos), Király László könyvügynök (Márkus László), Kovács János asztalos (Horváth Sándor) és „Béla kolléga” (Bencze Ferenc) – összeül utóbbi kocsmájában, hogy Budapest bombázása és a nyilasterror tombolása közben iszogassanak, beszélgessenek. Többnyire kisszerű magánéletükkel vannak elfoglalva, a privát szférába visszahúzódva próbálnak menekülni a háború és a diktatúra borzalmai elől. Ki egy darab húsnak örül (Király), ki gyermekeit neveli egyedül (Gyuricza), ki lavírozva próbál túlélni (Béla), ki pedig feleségéhez siet haza (Kovács). Hozzájuk csatlakozik egy vendég, Keszei Károly „művészi fényképész” (Dégi István), akit bevonnak filozofikus vitájukba arról, hogy egy diktatúrában ki melyik oldalt választaná: elnyomottként vagy elnyomóként élné-e le az életét. Keszei az utóbbit választja, a többség nem hisz neki, ezért a férfi megsértődik. A négy barát éjszakai kvaterkázása közben nem is sejti, mekkorát hibáztak azzal, hogy hazugnak nevezték a zilált, különc idegent.
Fábri műve fokozatosan, aprólékosan halad a kor borzalmának és egy erkölcsi határhelyzetnek a megmutatása felé egy klasszikus, hármas tagolású drámai szerkezetben, amelynek részei formailag is elkülönülnek egymástól. A cselekmény első harmada tisztán dialógusokra épül, a karakterek spontán eszmecseréje köti le a nézők figyelmét. Az elválás, a hazatérések után a film második harmadában párhuzamos történetmesélés következik, és a vágás révén szürreális, avantgárd, kísérletező képsorok lepik meg a nézőt, hogy végül a harmadik etapban ismét a beszédé, illetve az akcióé legyen a főszerep.
Mint valamennyi Fábri-film, Az ötödik pecsét is elsősorban sötét parabola az elnyomásról a magyar történelem díszletei közt. A cím szimbolikus és többértelmű, hiszen a bibliai hét pecsétre és az eggyel kibővülő négyes csoportra egyaránt utal. Az ötödik pecsét feltörése, az ötödik beszélgetőpartner beavatása tragédiát, vért, verítéket vetít előre. A fasiszta terror, a nyilasok betérése a kocsmába a végítélet közeledtét (a filmbeli társaság meghurcolását, illetve a háború drámai végét) jelöli, akár a bibliai Jelenések könyvében a pecsétek feltörése. Ám mint a modern magyar történelmi filmek nagy része, Fábri műve is arra használja a történelmet, hogy a jelenről beszéljen: nem a nyilasuralomról van szó igazából, hanem a Kádár-rezsimről, a puha diktatúráról. Ahogy Latinovits Zoltán zseniálisan őrült nyilas vezetője kifejti a vallatótisztnek: nem szabad mártírt csinálni a fogvatartottakból, mert akkor az ellenállás erőre kap. Meg kell törni az embereket, szabadon kell engedni őket, hogy terjesszék: a hatalom kegyelmet ad, ha az „alattvalók” behódolnak és talpnyaló árulókká válnak. A Kádár-rendszer sem gyakorolt direkt terrort, inkább kompromisszumokra kényszerítéssel, a társadalom teljes elszürkítésével és megosztásával tartotta fenn hatalmát.
Az ötödik pecsét mélyen drámai történetét a legendás, egytől egyig remeklő színészek szuggesztív alakítása teszi átélhetővé. Még a legkisebb szerepekben is ikonikus művészeket láthatunk (Cserhalmi György egy meg sem szólaló, félholt, Krisztus-szerű ellenállót formál meg, míg Latinovits az utolsó 20 percben „lopja el” a játékot a többiektől). Senkit nem volna szabad külön kiemelni, mégis talán a tragikusan korán elhunyt Őze Lajos és Bencze Ferenc alakítása a legemlékezetesebb Latinovitsé után. E két teljesen ellentétes figura két magatartásmódot, két döbbenetformát képvisel, a többi szereplő nagyjából elhelyezhető köztük mint szembenálló pólusok közt.
Pont: 10/10
