Ritkán lakott hegyvidéki táj, kisebb testvéreit iskolába kísérő fiatal lány, sejtelmes countryzene, és a végtelenül nyugodt hangulat ellenére is izgő-mozgó kamera. A Winter’s Bone – A hallgatás törvénye már kezdő képsoraival megpróbálja bevonni a nézőt egy olyan sajátos hangulati légkörbe, melyet a film végéig sem sikerül igazán korrektül megteremtenie.
Az apja eltűnése és anyja betegsége miatt családjáról egyedül gondoskodni kényszerülő lány története már önmagában nem túl vidám alapszituációt vázol elénk. Mindezt tetézi, hogy a drogügyletei miatt bíróság elé kényszerülő, ám a tárgyaláson meg nem jelenő családfő, házát és erdejét ajánlotta fel óvadékul, veszélyeztetve ezzel az így is szorult anyagi helyzetben lévő család egyetlen biztos menedékét. Így az idejekorán felnőni kényszerülő Ree-nek (Jennifer Lawrence) mindössze egy hete van, hogy megtalálja apját, vagy – ha ez végképp lehetetlen – bizonyítékot szerezzen annak haláláról.
Drámából tehát egyáltalán nincs hiány a filmben, a kivitelezés szerkezeti felépítése azonban nem igazán engedi a cselekmények és végül a katarzis igazi átélését. A kiváltani szándékozott hatás ugyanis sajnos elsikkad valahol a valóság és a mesék ködös határvonalán. A múlt század legnagyobb varázsmese-kutatója, V. J. Propp minden bizonnyal érdeklődő szemmel nézné, hogy mi lett az általa oly sokat tanulmányozott struktúrákból a 21. század elejére.
Nem meglepő ugyanis, ha valaki szépen elmondott meseként értelmezi Debra Granik második nagyjátékfilmjét. Ez köszönhető egyrészt a már említett szerkezetnek, mely az útra kelő gyermek kalandjait követi az elé gördülő akadályoktól kezdve a mellé szegődő segítőkön át egészen a végső célig, másrészt a karakterek bizonyos vonásainak és beceneveinek, amik akarva-akaratlanul meseszerűvé teszik őket.
Borsóvirágnak becézett főhősünk elszántsága, Könnycsepp kijózanító jótanácsai, Kicsi Arthur és társai mogorva elutasítása, és végül a félelmetes Ütős Miltonnal való találkozás könnyen felidézheti bennünk gyermekkorunk álomba szenderítő olvasmányait. A különbség csupán annyi, hogy esetünkben a legkisebb gyerek helyett a legnagyobb indul útnak, aki varázslatok helyett lépten-nyomon kábítószerbe botlik.
Talán épp ezen eltérésekkel próbál mesei szerkesztésmódja ellenére a Winter's Bone mégis két kézzel ragaszkodni a valósághoz, és felhívni a figyelmet a kiszolgáltatottságra, a drogok által okozott emberi torzulásokra, és ki tudja még, mennyi szörnyűségre. Ám ez a ragaszkodás némileg érthetetlen, hiszen egy mese épp annyira képes szólni az emberi megpróbáltatásokról, mint egy vegytiszta dráma. A kettő keveréke azonban kissé súlytalanná teszi ezt az egyébként remek történetet.
