zene: John Williams
vezényel: John Williams
kiadás éve: 1990
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 44:01

Alan J. Pakula 1990-ben forgatott, igen sikeres krimije a kor két kedvelt zsánerét, a lélektani thrillert és a tárgyalótermi filmet ötvözte. A lassú folyású, ámde igen izgalmas történet a sikeres államügyész, Rusty Sabich (Harrison Ford) karrierjének széthullását tárja elénk. A családos Sabichot kolléganője meggyilkolásával vádolják meg, azonban az ügyész ártatlannak vallja magát. A bizonyítékok viszont mind ellene szólnak, emiatt főnöke (Brian Dennehy) is elpártol tőle, sőt nagy riválisa veszi át a vád képviseletét a tárgyaláson. Sabich a legjobb ügyvédet (Raul Julia) és magánnyomozót bízza meg, hogy tisztázzák a vádak alól, pedig idővel az is kiderül, hogy viszonya volt a meggyilkolt nővel. A jog útjai azonban kifürkészhetetlenek, így olyan stiklikre is fény derül a nyomozás során, amik hozzásegíthetik Sabichot a szabaduláshoz.

Fordulatos a film cselekménye, bár mozgalmasnak már korántsem nevezhető. Ugyanakkor a nézőt folyamatosan kétségek között tartja, hiszen a bizonyítékok egyértelműen Sabich ellen szólnak, azonban nem nehéz azonosulni a karakterrel, így a bűnösségéről már egyáltalán nem lesz meggyőzve a szemlélő. A kibogozhatatlan gyilkosság és a jog sötét bugyrai könnyen maguk alá is temethették volna a sztorit, de ez mégsem történt meg, ehelyett az efféle filmeknél nem is oly gyakran tapasztalható egyszerűség és követhetőség jellemzi a művet. Bemutatásának évében a nyolcadik legjövedelmezőbb mozi volt az "Ártatlanságra ítélve", ami - tekintve a mai bevételi mutatókat - elég szép teljesítménynek nevezhető, hiszen napjainkban egy ilyen lassú folyású thriller nem igazán rúghatna labdába. Ez a sallangmentes, jól követhető és izgalmas film azonban műfaja egyik klasszikusa, azonban azt is elmondhatjuk, hogy sajnos kissé elfeledett klasszikusa.

Pakula már komoly és elismert rendezőként forgatta le ezt a mozit, olyan filmek direktoraként volt annak idején ünnepelt filmes, mint "A Parallax-terv", "Az elnök emberei" vagy a "Sophie választása". Alkotásainak állandó komponistája többnyire Michael Small volt, az "Ártatlanságra ítélve" előtti együttműködésük két évtizede alatt mindössze háromszor fordult máshoz zenéért. 1990-ben azonban ismét váltás következett, mivel az "Ártatlanságra ítélve" score-jának megkomponálását John Williamsre bízta, ami - ismerve a komponista életművét - elég meglepő volt, hiszen Williams nem kifejezetten írt korábban zenét lélektani thrillerekhez, maximum a pályája elején. Azonban a feladatát tökéletesen megoldotta, sőt munkássága egyik legjobb főtémáját írta meg a filmhez. Írhatnám azt is, hogy ez egy elfeledett remekműve Williamsnek, bár szerencsére sokan ismerik és kedvelik, de a mozi kevésbé ismertsége okán, bizonyosan sokakhoz nem jutott még el ez a score. Én a kilencvenes évek közepén láttam tévében a filmet, és rögtön megszerettem a fülbemászó zenéjét. Később videokazettáról rengetegszer megnéztem a stáblistát az alatta hallható kiváló zene miatt.

Williams ezen művével kapcsolatban gyakran hozzák fel negatív kritikaként, hogy unalmas és egysíkú. Ez az állítás abból a szempontból persze érthető, hogy a szerző nagyszabású egyéb alkotásainak gazdag hangzásvilágával nem vethető össze, azonban a főtéma, illetve ennek variációi mégis a szerző életművének fontos részévé teszik az "Ártatlanságra ítélve" aláfestését. A "Presumed Innocent" mutatja be a főtémát, ezt a pár hangos, zongorán előadott dallamot, mely rögtön megtelepszik az ember fülében, hiszen igazán thrillerhez méltó dallam. A tétel a főtéma rövidke felvázolása után a későbbiekben is gyakran használt két altéma bemutatásával folytatja. Az egyik kiegészítő témát egy kürt játssza el, melyet aztán zongorán és szintin is hallhatunk, míg a másik melléktéma szintén egy párhangos motívum, ugyancsak zongorán tálalva. Ahogy haladunk egyre előrébb a nyitó trackben, úgy szövi egymásba a témákat Williams, majd a teljes zenekart megmozgató módon összeolvasztja a dallamokat, végül a tétel kezdetén hallható zongoraszóló formájában vezeti le a score nyitányát. Figyelemreméltó megoldás, hogy a továbbiakban a témák a hangszereléstől függően a reményt, a kétséget és a terrort egyaránt meg tudják jeleníteni.

A tételek többségében a fő- és melléktéma variációját hallhatjuk, főként zongorán, illetve vonósok tolmácsolásában, de többször (a szerzőre nem jellemző módon) szintetizátor hangjain is felcsendülnek a motívumok. E szintihangok miatt a muzsikát inkább sorolnánk Jerry Goldsmith művei közé, semmint John Williams életművébe, de egyébként is híján van a williamses megoldásoknak ez a score. A főtéma többször a feszültséget megalapozó, gyakorlatilag ambientnek nevezhető szintis hangszövetből bukkan elő. A szimfonikusok közül jobbára csak a vonósoknak van fajsúlyosabb szerepük, a "Love Scene" esetében például szinte Bernard Herrmann Hitchcock-műveire emlékeztető módon szólnak. Ugyanez a hangulat köszön vissza a film végén a "The Basement Scene" esetében is.

A score nem igazán prezentál vidám pillanatokat, egyedül a "Family Life" rendelkezik szolidabb, mint ahogy a címe is utal rá, családias hangulattal. A rejtély és a kétely fokozására Williams a kilencvenes években reneszánszukat élő erotikus thrillerek bizonytalanságot árasztó, fülledt zenéinek stílusát használja, sőt mindezt talán ő teremti (alapozza) meg ebben a művében. Hallhatjuk ezt például a "The Bedroom Scene" című tétel esetében is. Olykor a horrorszerű feszültségkeltő tónusoktól sem riadt vissza a szerző, a "Carolyn's Office" vagy a "Leon Talks" kifejezetten erre a mély szintihang-kavalkádra épül. Többször pedig úgy alkalmazza ezt a megoldást Williams, hogy a főtéma felcsendülésével oldja a borongós "szintetizátor-dörmögést", például a "Rusty Accused" esetében. Különösen emlékezetes a film végén a bonyodalmak megoldása alá, a cselekmény lezárásához írt tétel, a "Barbara's Confession". Az addig elvarratlan szálak megfejtése dallamot nélkülöző, zaklatott aláfestés megírását váltotta ki a szerzőből. Az album zárása az általam unalomig hallgatott stáblista alatti tételt tartogatja, mely a témák összegzését adja, és sodró lendülete Williams stílusára talán leginkább emlékeztető része a score-nak. Erőteljes szintihangok és rézfúvósok felcsattanásai jellemzik, de a végén a szerző mégis hű marad eredeti koncepciójához, és zongoraszólójával zárja le ezt a csodás művét.

Számomra az egyik legfelejthetetlenebb Williams-témát rejti az "Ártatlanságra ítélve" score-ja. E dallam önmagában is bőven maradandóvá teszi a zenét, de a két melléktéma is sokat hozzátesz a műhöz. A szerző életművében kicsinyke pontnak tűnik ez az aláfestés, azonban a nagyszabású kasszasiker-zenék között egy olyan megbúvó kis oázis ez, amiben valószínűleg nagy örömmel merült el a komponista - nem hiába adta ennek a score-nak az egyik legjobb dallamot, amit életében kitalált.