Tarkamagyar kocsma-jaj eredeti figurákkal, avagy egy felhasználóbarát népfilmmű maradandó beszólásokkal.
Minden út egy hosszúlépéssel kezdődik... Egy istenháta mögötti falu egyivású cimborái öntudatlan bölcsességben leragadtak az első lépésnél, ezért minden délután helyben járnak a település rozzant kocsmájában. Álmaik határa egybeesik a legközelebbi városéval, de így is elérhetetlennek tűnik számukra elhagyni a falutáblát. Sátán, Retek, a csaposlány, és társaik magában örvénylő világába azonban váratlanul belép egy idegen. Egy fiú (Bece) a fővárosból, aki csak átutazóban van álmai menhelye, Portugália felé. Bece pihenni szeretne és gondolkodni, de akaratán kívül belépett egy erőtérbe, mely lassan, de biztosan őt is magába rántja...
A Portugál itthon, vidéki környezetben játszódik. A magyar falu jellemző figurái elevenednek meg, jellemző helyzeteikben, nagyobbrészt a kocsma hűvösében mondják el mindazt, amit az életükről elmondhatnak.
Kiváló film-színház. Nem egy helyszínt értek ezalatt, hanem Lukáts Andor legújabb filmjét, melyet Egressy Zoltán színműve alapján készített el. A darabot már régóta nagy sikerrel játsszák a Katona József Színház színészei, s a filmes változatot is velük készítette el a rendező.
Hogy az idei Filmszemlén miért nem díjazták? Mert túlságosan a színházhoz kötődik, és ezt egy filmes zsűri nem tudja megbocsátani, legyen bármilyen kiváló is a darab. Annak ellenére sem, hogy az utóbbi évek magyar filmtermésének az egyik legjobb vígjátékát láthatjuk a Roncsfilm óta.
Hogy miért nem vált igazán filmmé a színház? Természetesen azért, mert eleve más a kettő. Ez a színdarab a tartalmából is adódóan zárt, statikus közegben játszódik. S ebből a film nem tud, sőt nem is akar igazán kilépni, bár valódi vidéki, kultúrházból létesült kocsmában, falusi helyszíneken forgatták. Nem látjuk viszont, vagy csak nagyon keveset a tájat, az utcákat, a falusi búcsú forgatagát. Van ugyan a filmben néhány szép, igazán filmes képi megoldás (pl. amikor a kamera eljátszik a mosogatón tükröződő fénnyel, vagy a szélben mozgó színes csíkokkal az ajtón, láthatunk beszédes premier plánokat, stb.), de ezek mégsem tesznek egy színházi darabot filmmé.
A Portugál a színészek által kiválóan megformált egyéniségeket vonultat fel a kamera előtt. Míg például ha a Sátántangó (a legfilmebb film) kocsma jeleneteire gondolunk, ott a kamera, a képi ritmus, a vágás együtt formálja ki a film világát a szereplővel, kivárják a történéseket, mint egy váróteremben. Sőt a szereplőnek nem nagyon kell tennie semmit, elég néha belecsodálkoznia a világba. Így a valóság mintha a szemünk előtt keletkezne, nem pedig egy előre elkészített, begyakorolt képét látjuk reprodukálni.
S felvetődik az a kérdés is, hogy mit változtatott a rendező a színdarabon? A filmben felerősödtek a burleszk elemek, és a nyelvi humor mellett a helyzetkomikum is nagy szerepet kapott. Így a színpadi tragikomédiából a bohózat felé hajlik a film. A színházban kibontottabb, teljesebb történetet látnak a nézők tragikusabb végkifejlettel.
A film főszereplője, Bece (akár Lukáts Andor volt a Tiszta Amerikában) az elvágyódás, a melankólia rabja. Portugáliába indul, a tengerhez, végül elakad az első falusi kocsmánál. Úgy intézi a sors keze, hogy neki ott a faluban kellene meglátnia a tengert, hiszen az mindenütt ott van, csak meglátni nehéz. De ő elmenekül... Mindenkinek a maga tengere. Nekünk ez a magyar, ez a szűk. De mégis a tengerhez hasonlóan örökké ismétlődő hullámaival veri partját még egy vidéki kocsmában is. Bece tengerhez vágyik, de nem tud hinni abban, hogy valakinek a szemében megláthatja azt, s elviselni sem tudja örökös ismétlődését. Ezúttal elkerüli a végtelent.
