Kínálja magát az összehasonlítás A tetovált lánnyal. Jelentem, Jo Nesbø jobb író, mint Stieg Larsson; ebben nincs újdonság, mert akik a skandimánia előtt is olvastak északi krimit, teli torokból kiabálni kezdték, amikor Larssonból sztár lett. A Fejvadászok pedig bizonyos értelemben jobb film, mint a svéd trilógia. Műfajibb: thrillerebb, lazább, még humora is van. Sötét egy humor, mondjuk, mert a Fejvadászok nem az élet napos oldaláról szól.
Roger Brown (Aksel Hennie) hivatalosan fejvadász, valójában műkincstolvaj. Mindkét foglalkozását ugyanazzal a gátlástalansággal űzi: az irodában beképzelt és ravasz, éjszakai portyáit pedig nappali élete szerencsétlen ügyfeleihez szervezi. Az ember mégis megbocsát neki, azonnal, amikor meglátja a motivációt: a langaléta skandináv istennő feleséget (Synnøve Macody Lund), akinek a világ összes pénze sem elég.
A tetovált lánynak egy egész pszichiátriai kórtörténet kellett, hogy felépüljön a személyisége, Roger bőven megindokolja a dolgait az égig érő lábakkal. Ez jelzi is a lényegi különbséget: a Fejvadászokból hiányzik az a komolyság, ami mélységet adott a másik filmnek, viszont többet várhatunk tőle játék és irónia terén.
Baj akkor támad, amikor egy ex-kommandós vállalatvezért (Nikolaj Coster-Waldau) kellene kirabolni, egy valódi Rubensért, nem másért. Innentől, mint a jó thrillerben, darabjaira esnek Roger megszokott módszerei, és a vadászból lassan zsákmány lesz. A film pedig egy sajátos hullámívet ír le: középtájt leereszkedik a legsötétebb morbid humor mélységeibe, míg a végére személyes megváltódás-történetté emelkedik, lent hagyva a gödörben az abszurd és ezzel együtt az önirónia árnyalatait is.
Márpedig amikor a Fejvadászok morbid, akkor igazán az. Nem jópofáskodja el. Vehetitek figyelmeztetésnek. Szegény Roger Brown a poklot is megjárja traktoron, mire áldott jó szerencséjének köszönhetően felébred egy szép, tiszta kórházban. És aztán zuhanórepülés még egy adag pokolba. Nem lehet nem imádni a film főszereplőjéhez méltó gátlástalanságát. Ez az a stílusréteg, ami pluszt ad a különben átlagos thrillertörténethez: a bátorság, hogy nem félti sem a szereplőit, sem a nézőit, sem a korhatár-besorolást. Amerikai thriller sose engedné meg magának, amit a Fejvadászok, és ez abból a szempontból szerencse, hogy most alkalmunk nyílik meglepődni.
Persze az a gyakori hiba, hogy a játékosnak induló sztori a végére túl komolyan veszi magát, itt sem áll jól a filmnek, de azért tönkre sem teszi; a hullámív teteje is vállalható. Nesbø eredeti könyve állítólag végig tartja ugyanazt a hangvételt, a hiba tehát az adaptációban van, ennyi azonban az összes rossz, amit el lehet mondani róla.
A színészek elsőrangúan alakítanak. Nikolaj Coster-Waldau eddig is lokális sztárnak számított, a főszereplő Aksel Hennie Rogerje azonban elviszi a filmet: a készülő amerikai adaptációban (ne mondd, hogy meglepődtél) muszáj, hogy Steve Buscemi játssza, és akkor fel sem fog tűnni a váltás. Említést érdemelnek még az egészen kiváló fényképezés.
A Fejvadászok annak ajánlható, aki kíváncsi, hogy egy adag bátorsággal mennyivel többet ki lehet hozni egy thrillerből, mint amennyire az átlag képes, és persze annak, aki érdeklődik a sötét, innen nézve jellegzetesnek tűnő norvég humor iránt. A film nem definiálja újra a maga műfaját, mint a sokkal híresebb A tetovált lány, de éppen ezért könnyebben élvezhető: lazább és bőkezűbben jutalmaz, és éppen eléggé európai ahhoz, hogy a hazai mozikban különleges legyen.
