A Pizzás esetében nehéz eldönteni, hogy profi amatőrökkel vagy amatőr profikkal van dolga a nézőnek. A magam részéről az előbbire szavazok.
Meglepő húzásokra képesek újabban a hazai filmforgalmazók. Itt van ez a Pizzás. Főszereplői teljesen ismeretlen arcok, ha szerepeltek is filmben, azt észrevétlenül tették, nagy játékfilmet is először csináltak, a legnagyobb forgalmazó mégis bevállalta a filmet. Anyagi rizikót vállalva multiplexeinek műsorára tűzte, s ezzel a példás cselekedettel komoly lépést tett a magyar film felemelkedésének rögös útján. Hogy mi győzte meg a forgalmazót, a fene se tudja. Talán a film fiatalos lendülete és kreativitása, mely a megszokott hazai filmes terméshez képest annyira feltűnő és meghökkentő, mint annak idején lehetett a kerékpárhoz képest a hőlégballon. Az ember ül benn a moziban és arra számít, hogy újabb félreértést láthat majd a magyar realizmusról és a pizzás fiú szomorú sorsáról, vagy átesve a ló másik oldalára, komplett idiótát csinálnak belőlünk Zimmer Feri módra.
Ehelyett egy komiksztríp tárul a szemünk elé, melyben New York átköltözött a Gellért hegyre, és a Blahától csupán kettőt kell menni az óceánig. Ez a kissé szürreális világ a Pizzás birodalma, itt ő a király, az abszolút főszereplő, itt minden azért van, hogy a Pizzás felfedezze önmagát és megtalálja álmai nőjét. A történet ennyiben ki is merül, de fölösleges is lenne tovább ragozni, egy laza csávó vagány szövegei és színes illúziói épp elég szórakozást nyújtanak ahhoz, hogy nélkülözni tudjuk a dramaturgiát. A víziók köztudottan nem logikájukról ismertek, s ezen a tényen a Pizzás sem kívánt változtatni.
Kovács-K. András, aki főszereplője és ihletője a filmnek, remekül alakította magát, nála jobban csak Haumann Péter és Szacsvay László mutatott jobbat, míg a többiek jól láthatóan gondban voltak a szöveggel, a kamerával és úgy általában a színész szakmával. Mentségükre legyen mondva, a hangtechnika bizony még mindig rettentő gyatra, az utószikron gyalázatosra sikerült, mely bizony sokat ront a film élvezhetőségén. Összességében azonban ajánlott a film, jó jel ez a gyógyulásra, lassan talán kigyógyulunk abból a filmes betegségből, hogy megrázót kell alkotni mindenáron. Ráadásul a zene is kitűnő, és a rendező, Balogh György munkájával sincs baj.
