A Paszportról-Gothár Péter utóbbi években készült játékfilmjeinek tükrében.
Gothár Péter az egyik legfantasztikusabb magyar filmrendező. 1979 óta készít játékfilmeket, és azon kevesek egyike, akinek szinte minden műve időtállónak bizonyul, függetlenül a politikai rendszertől, melyben létrejöttek. Alkotásai különlegesen sokfélék és rendkívül mély szintekig kidolgozottak. Történeteinek hősei mitológiai hősökhöz hasonlóan próbálkoznak egy darabot megváltani a veszendő világból. Nem akciók és attrakciók, hanem puszta létük által.
Gothár az utóbbi években főként Magyarország határain túl és gyakran külföldi szereplőkkel forgatott. A Tiszta Amerikát New Yorkban, A részleget Romániában, a Haggyállógva Vászkát Oroszországban készítette, s a Paszport első fele is Ukrajnában játszódik. Történeteinek főhőseiben közös, hogy magyarul beszélnek egy őket kevéssé értő világban, illetve a mellékszereplők a legkülönfélébb nyelveken beszélnek hozzájuk. Például oroszul. S hozzánk, a magyar nézőkhöz is, akik tíz éveket tanultuk ezt a nyelvet, mégsem ismerjük, mégse használtuk soha semmire. És meglepő, de értjük ezt a nyelvi zűrzavart. S ha nem, a képek a szavakon túl is közvetítenek. E filmek ezáltal elszakítanak bennünket egy ismertnek hitt világ látványától. Idegenként, külső szemlélőként tekinthetünk mindennaposnak tűnő dolgainkra. A Paszport esetében például jelenünk mozdulatlan hátterére: a szegénységre, az alkohol okozta agyhalálra, az újra és újra megsemmisülő hitre.
A rendező nyolc nagy játékfilmje mellett eddig több mint harminc tévéfilmet is készített. A Paszport szintén videotechnikára készült, eredetileg tévéfilmként, de végül átjátszották 35 mm-re, így mozifilmként is bemutatásra kerülhetett. Gothár szokása szerint ismét irodalmi alapú forgatókönyvet készített. S Litvai Nelli novellája valóban elég erős szerkezetnek bizonyul ahhoz, hogy ráépüljön egy film. Története ezúttal is kortalan, játszódhat a jövőben, a jelenben vagy ötven évvel ezelőtt.
E filmben egy ukrán faluban élő, félig magyar lány, Jelizaveta (Börcsök Enikő), egy mesebeli szebb jövő reményében feleségül megy a határ másik oldalán élő magyar fiúhoz. Épp hogy beszél magyarul, ezért akkor még alig-alig érti a fiút, s csak egy pillanatig töpreng el azon, hogy annak miért az "aztán szereted-e az állatokat?" meg hogy "ott folytatom ahol abbahagytam" a legfőbb mondandója felé. Mikor aztán lehúznak néhány évet egy kelet-magyarországi tanyán a fiú népes baromfi udvara, aggszűz nővére és rokkant apja társaságában, rá kell jönnie a két mondat jelentésére: hogy őt, mint asszonyt "a Józsi" csak az állatok és a pálinka után (amit olyan mértéktelenül vedel, mint azelőtt) tartja valamire. S ezek közül bármelyik felrúghatja őt, és gyakran meg is teszi, még ha állapotos is. Ezért kénytelen Jelizaveta kislányával elhagyni az emberi roncsként vegetáló férfit, s a kislány útlevele hiányában elindulni a semmibe, vagyis a világ közepébe: Budapestre. S itt akár a "Tiszta Amerika" története is kezdődhetne újra, másképp, de a folytatást már nem látjuk.
A Tiszta Amerika a világ közepét, New York-ot, mint világ végét mutatta meg. Egy magyar turista csoporttól elszökött, és a nagyvárosban kóborló férfi számára a szabadság és az újvilág illúziója a semmibe hull emberi kapcsolatok újrateremtése nélkül. Például olyan kapcsolatok nélkül, melyeknek fojtogató légköréből menekült saját országából. A részleg végén láthatunk egy világ végi telepet, ahová egy nőt és egy férfit száműznek egy diktatórikus, zárt társadalomból. Ám e hely épp a zártságból való kitaszítottsága révén, a világ közepének, az újjászületésnek lehetőségét hordja magában. A Paszport főhőse, Jelizaveta szintén eljut egy ilyen helyre, de végül útját a nagyváros felé veszi. E három film szinte trilógiaként járja körbe a társadalom peremén élők kusza, elmosódott sorsvonalait.
A Paszport leginkább A részlegre emlékeztet, hiszen ahhoz hasonlóan a bezártságról és a kiszolgáltatottságról szól, s egy sajátos kelet-európai világ örökös pusztulását ábrázolja, ugyanakkor valami érthetetlen derű és optimizmus hatja át. Ám annál - Gothár korai filmjeire emlékeztetően - realisztikusabb hangnemben készült. A Paszport olyan, mintha egy régi-régi esküvői fotót nézegetnénk, mely egy ismeretlen párt ábrázol. Látjuk a nő homlokán az apró ráncokat, az arcát repedésként megtörő fehér fátyol néhány gyűrődését, s a férfi részegen kancsal céltudatosságát. A megörökített kép magában hordozza életük törésvonalait. Gothár e mostani filmje mintha legfőképp azt akarná mozgóképbe átvinni, amit csak az efféle régi fotók tudnak velünk megtenni. Felmutatni számunkra az időfolyóból egy-egy pillanatot, s hagyni, hogy felvillanjon benne egy sors, az a valami, amit örökösen a jelenben úszva szinte sosem láthatunk meg. A világ végén is megtalálni Ádámot és Évát. A nőt, mint örök idealistát, mint a rendben hívőt, mint az újjászületést s a remény felmutatóját a reménytelenségben. S a férfit, mint káoszt, mint megsemmisítőt, hitetlent, örökösen reménytelenségbe taszítót. E kettő - káosz és rend - újra és újra megsemmisülő találkozási pontjait keresi a film s veszíti el a férfi-nő kapcsolatban, majd véli megtalálni a gyerek-szülő kapcsolatban.
