Nem sok előadást láttam, ami ilyen röhejesen megrázó és megrázóan röhejes lenne. Zsótér Sándor rendezéseiben a blaszfémia és a katarzis alapvető összetevő. A szenvedélyt higgadtan ábrázolja, a józanságot őrületként, a férfit nő játssza, a nőt férfi, az aggot pedig fiatal, a szent hagyományt kikacagja, de e kuncogás mögül előbányássza a legmélyebb megrendülést. A görög klasszikust Ambrus Mária invenciózus segítségével futballpályát idéző amfiteátrumba költözteti a Kamrában, a kora hetvenes években honos bútorlapokból felépítve. Benedek Mari szintén ebből a korból eredezteti széles revers-ű öltönyeit, őzbőr szafarikosztümjeit, jersey- ruháit. A mai nézőknek egykutya: harminc évvel ezelőttről vagy kétezer-négyszáz esztendős távolból szól-e a történet. A lényeg, hogy megszólal, megszólít, elborzaszt és megindít az ősi elementáris és végletes, mindent elsöprő szenvedély.
Egy hiú istennel sose kezdj ki, különösen, ha ő a mámor, a bor (és a tragédia) eksztatikus ura. Dionüszosz irgalmatlanul leszámol mindazokkal, akik nem tisztelik őt vagy tagadják szent származását, kegyetlen bosszúvággyal bocsát őrületet rokonságára, hogy azok nyírják ki egymást. Nagy Ervin szép, mint egy emberi alakban megjelent görög isten, és egyáltalán nem haragos. Szenvtelenül és ironikusan sorolja sérelmeit, miközben a nézőket riogatja falhoz vagdosott focilabdájával. Hideg fejjel kergeti gyilkosságba nagynénjét és küldi halálba hozzá hasonlatosan csökönyös és elveihez ragaszkodó unokafivérét. A csapdába csalt kuzin (Rába Roland) csendesen fortyog, halkan dühöng, hatalmába és kőkemény meggyőződésébe merevedve megítél és ezáltal megítéltet. De két fafejű egoista szembeszegüléséből természetesen a halandó ember válik nevetséges áldozattá, isteni rokona se nem jó, se nem igazságos ténykedése folytán.
A hideg indulatmentesség távol tartja a nézőt az érzelemnyilvánítástól, hogy aztán valóságos érzelmeket keltsen: a közönyös egyszemélyes Kar (a döbbenetesen intenzív jelenlétű Rezes Judit megszemélyesítésében) vörös fonalból hálót sző a borzadályos gyilkosságot kántálva elmesélő hírnök (Ónodi Eszter) köré, aki el-elakadó hangon énekli soronként azonos dallamú mondókáját. Iszonytató dolgokról esik szó, a mechanikus cselekvés és a megakadt lemezhez hasonló repetitív zenei motívum egyszerre elhárító és megdöbbentő. Ugyanilyen hatást ér el Fekete Ernő, amint jerseykosztümben, foga közt egy vekni kenyeret tartva diadalmasan köröz a porondon. Dionüszosz nagynénje istentől megszállott őrjöngővé - bakkhánsnővé - válik a környék vérengző őrültté vált asszonyaival egyetemben, s lassú kijózanodása során döbben rá, hogy az elejtett oroszlán helyett saját szétszaggatott fiának fejét hordozza. Fekete nem nőimitátorszámot mutat be, kenyeret morzsolgató kétségbeesésével egy káderasszony nevetségességét és legmélyebb anyai fájdalmát, az iszonyatot képezi le, döbbenetesen szép katarzissal ajándékozva meg a nézőket.
Zeusz fia, ahogy jött, el is megy, halandó nagyapja (Dévai Balázs) csendesen regisztrálhatja csupán a látogatás nyomán támadt veszteségeket, hűtőtáskába gyűjtve másik unokájának maradványait. Nem buli egy önmagától elbódult istennek ellenszegülni, szentigaz.
