Ötletes koncepció úgy újraértelmezni a western műfaját, hogy fókuszba a kisemberek gyarló életét állítják a készítők a magányos hősök helyett. Seth MacFarlane (Ted, Family Guy) viszont többet szeretett volna annál, mint hogy egy szimpla műfajparódiát kínáljon a nézőknek, így viszont átlagos és felejthető lett a Hogyan rohanj a vesztedbe.
Millió dolog, amibe belehalhatsz a vadnyugaton – így szól a Hogyan rohanj a veszTEDbe eredeti címe, nem tudom, ti látjátok-e, de szerintem sehol nincs benne utalás az író-rendező-főszereplő előző filmjére, a Tedre. Nem véletlenül, mert a készítő személyén kívül minimális párhuzam húzható a két film közé, témájában, műfajában és sajnos színvonalában is óriási a különbség.
Az eredeti cím annyiban is több, hogy jobban körülhatárolja a vígjáték hangulatát, vagyis azt, hogy az élet a vadnyugaton az átlagemberek számára valószínűleg igen kellemetlen lehetett amellett, hogy kegyetlen is. Albert (Seth MacFarlane) számára mindenképp, hiszen jelentéktelen birkapásztorként az egyetlen fontos tényező az életében Louise (Amanda Seyfried) volt, aki viszont egyszerűen lecseréli őt Foyra (Neil Patrick Harris harmatgyenge alakításában), a falu bajuszspecialistájára. Pont ekkor jelenik meg a színen Anna (Charlize Theron), a helyi banditavezér (Liam Neeson) felesége, aki új színt visz Albert kiüresedett életébe.
A főszál mellett bosszantóan erőltetetten különböző véletlen haláleseteket kevernek a történetbe, ezek viszont annyira kiszámíthatók és ötlettelenek, hogy éppen a lényeg veszik el, vagyis a vadnyugat váratlan veszélyessége. Néha az volt az érzésem, hogy az említett jelenteket csak az előzetes kedvéért illesztették a filmbe, noha hozzá kell tenni azt is, hogy bár fölösleges volt, mégsem zavaró, mert a mellékszereplők (különösen a Sarah Silverman-Giovanni Ribisi páros) kellemesen kompenzálták azokat. A probléma inkább az, hogy a készítő eredeti szándéka, vagyis a műfaj szatirikus újraértelmezése így teljesen elhalt.
Nem tudom, hol kerülhetett porszem a gépezetbe, de azáltal, hogy Seth MacFarlane (aki főszerep mellett írta és rendezte is a filmet) hőssé emelte kisstílű főszereplőjét, lényegében kiherélte az egész koncepciót. Úgy nincs értelme bemutatni azt, hogy millió módon meghalhatunk a vadnyugaton, ha egy hét gyakorlással legyőzhetjük pisztolypárbajban a környék leggonoszabb bandavezérét!
Ezzel akkor nem lett volna gond, ha a vígjáték Dávid-Góliát vonását kissé kevésbé komolyan véve mélyebben és jobban parodizálták volna a western műfaját, amire eddig kevés igazán emlékezetes példa volt a filmtörténetben (vagy inkább csak régen, pl. Támogasd a seriffed!) A vadnyugati filmeket az utóbbi időben többen próbálták feléleszteni, a kudarcok (A magányos lovas, Cowboyok és űrlények) sorát gyarapítja a Hogyan rohanj… is, közülük csak a műfaji összefoglalónak (Django elszabadul) vagy tisztelgésnek (A félszemű) szánt darabok voltak eredményesek. Az biztos, hogy a XXI. századi Hollywood már a világpiacra készíti termékeit, és ebbe már nem fér bele az elsősorban az Egyesült Államokban értelmezhető western műfaja.
Vajon fogy a szufla a rendezőből? Számos Family Guy-poén visszaköszön a Hogyan rohanj…-ban – kábítószer kiváltotta fantáziaképzelgés, ostoba szövegezésű és mozdulatsorú táncbetét – de valahogy egyik se üt akkorát, mint az animációs tévésorozatban. Annak ellenére, hogy én nem vagyok az ilyen típusú humor legfőbb ellensége, nagyon kiábrándító húzás volt a rendezőtől a fingós-szarós viccek indokolatlan erőltetése. Bár származtak ebből jó poénok, a bujkálót levizelő birkák még akkor se viccesek, ha később történik rájuk utalás. Ahogy az is fölösleges túlzás, ha két kalapot szarnak tele a pisztolypárbaj előtt (az egyik ráadásul fel is borul). Viszont a cameók és a popkulturális utalások továbbra is ülnek, a leghangosabb nevetések ezekből fakadtak a nézőtéren.
Maradandó biztosan nem lesz a Hogyan rohanj a veszTEDbe, de azért időnként tényleg vicces, alapvetően pedig unalmas a történet ostoba és kiszámítható csavarjai miatt. Az emlékezetes poénok fájó hiánya miatt mindenképp visszalépés Seth MacFarlane karrierjében (főszereplő színészként viszont első ízben próbálta ki magát – felemás sikerrel), noha én továbbra is szurkolok a humoristának. A nagy elvárások miatt talán én is kissé elvetettem a sulykot, ugyanis az amerikai vígjátékok között még így is inkább a jobbak közé tartozik a Hogyan rohanj a veszTEDbe – csak épp nem a legjobbak közé.
