Autentikusnak ígért sztori és nyelvezet, az első filmes stáb mindent a valósághűségre hegyez ki, és még a Fradi fődrukkere (is) szerepel. Mi is kéne még?
Ebbe a dologba - már hogy földközeliség - most nem nagyon lehet belekötni, de tényleg, mert a szövegek, a helyszínek és a szereplők mind hitelesek, az olyasmi pedig, mint a szülés élőben való bemutatása, éppen lehetne izzadságszag nélküli realizmus, noha legalább négyszer-ötször megvolt már egy középhaladó mozizónak is. Az áldokumentarista megoldással, a billegő kamerás amatőrfeelinggel a valószínűleg kétségbeejtően alacsony költségvetést is előnyükre fordították a szerzők, mégis.
A történet lehet, hogy abszurd, de végső formájában játékfilmnek azért kicsit kevés. Ezt helyenként a bonyolított elbeszéléssel tudják ugyan feledtetni, de nem sokáig. Maga az eseménysorozat drámai - a lakásra és gyerekre tisztességesen összegyűjtött pénzt tisztességtelenül ellopják, ezért önbíráskodás jön, végül elnyeri büntetését minden rossz, jók meg úgy sincsenek -, de itt és így teljesen súlytalanná válik. Mert nem könnyű úgy átérezni a kényszervállalkozók, kurvák, verő- és hétköznapi emberek életének szegénységét, nyomorát, hogy egy-egy torokszorítónak szánt és/vagy keserű jelenetet szinte mindig képi és szövegbeli poénok oldanak. Még akkor sem, ha ezek sokszor valóban ülnek; az alkotók ügyesen játszanak rá az amatörizmusra, és maguk az elképesztő, susogós melegítőkbe, fehér frottírzoknikba vagy éppen szoláriumozott bőrbe és atlétatrikóba bújt, több szempontból végtelenül szerencsétlen utcahősök is szórakoztatók.
Díszszemléjük maradéktalanul átjön, bejön, megragad. Persze a nézői fogékonyságnak a való világban szerzett tapasztalatokon túl jócskán besegít ebbe önnön másvilági, mondjuk médiafogyasztói volta. Hosszú az út Parti Nagy Lajostól Fábry Sándoron át mondjuk a Hócipőig, de egészen biztosan zizegős joggingokkal van kikövezve.
