Úgy a film közepén csendül fel zongorán a címbe foglalt gyermekdal. Soha el nem felejtelek, satöbbi, satöbbi - milyen szép szerelmi vallomás is lehetne, ha az volna. Vallomás persze, csak épp a testvéri szeretetről. Mert az milyen is? Hogyan szeretjük azt, akinek léte a magunkéhoz hasonlatosan evidens, s magától értetődő, hogy mióta van, velem van, hozzám tartozik. Persze néha szívás; ha te vagy a nagyobb, azért, mert mindig engedned kell, ha meg a kisebb, sokat kell tűrnöd. Például jó párszor betörik a fejed, játszásiból kifúrják a füled. Az Oly sokáig szerettelek egy finom és szívbemarkolóan tiszta történet a testvéri szeretetről, a szavak nélküli megértésről és elfogadásról. De azért leginkább szívbemarkolóan... Hisz' arról szól, hogyan bocsátunk meg, ha a másik megbocsáthatatlant tesz - orvosként megöli hatéves gyermekét. És hogyan bocsátjuk meg a másiknak, ha a börtönben 15 évig úgy érezzük, hogy cserben hagyott. Kristin Scott Thomas és Elsa Zylberstein azért (a kedvünkért) megpróbálja a lehetetlent. Kristin Scott Thomas szeme talán még soha nem volt ennyire szürke - talán élete sem, tekintve, hogy 15 évet húz le gyilkosságért a fegyházban - mondjuk a stylist sokat segít, végig szürke holmikba öltözteti. Elsa Zylberstein pedig oly szemérmesen érzéki, mintha most is - mint korai vászonmunkáiban - egy Modigliani-festményről lépett volna le. De a végén a szürke szem sötétkékre változik - legyen ez a francia dráma kötelező penzum húgunk, nővérünk, öcsénk vagy bátyánk és egy százas csomag papírzsebkendő társaságában.
