2003, február 22. Heti Világgazdaság 37. oldal: "Templomi prostituáltak - szentesített liliomtiprás Indiában." A cikk egy Kanataka államban máig élő vallási rítust mutat be, amely során 8-10 éves kislányokat "szentelnek" Jellama istennőnek. Ugyanezen újság 83. oldalán: "Sárkányölők - a Szent György Alapítvány kérdőjelei" címmel egy hazai, rendőröket támogató alapítvány "több ponton aggályos és jogellenes" tevékenységéről szóló írás található. A két cikknek természetesen semmi köze egymáshoz, ám annál több a világhoz amelyben élünk és amely -lényegét tekintve - mit sem változik az idő múlásával. Az égi és a földi rend kivívása, megtartása érdekében elkövetett "rendetlenkedés" szinte ember voltunkkal egyidős jelenség. Hiába a szentek, a mártírok, a törvények, az intézmények a paradigmák és paradigmaváltások. A "történelmi spirál", amely mentén gyűrűzve gyakorta éljük meg fejlődésnek a pillanatnyi változások eseményeit, bokánkról térdünkre, térdünkről derekunkra, majd nyakunkra csavarodik, míg valaki ránk nem szól, hogy az orrunkból egy csáp kilóg.

Weöres Sándor, Szent György és a sárkány című meséje nem egyszerűen korszerű, hanem maga a kor. Az Ember kora. Darabka életszövet nagyító alatt. "Nem végzetdráma" írja róla a szerző, s bár szereplői végső soron alárendelődnek a történéseknek, szemléletmódja két ponton is különbözik az ókori görög világképtől. Először is Weöres művében az emberi cselekvések nem előre megjósolható, végzetszerűen bekövetkező eseményeket indukálnak, hanem kölcsönhatások kusza szövevényét hozzák létre, amelyek újabb és újabb, előre nem látható cselekvésekhez vezetnek. Az ok okozati összefüggések tehát karmikusak, az ember egyszerre kiszolgáltatottja és irányítója sorsának. A másik fontos különbség a szereplők társadalmi helyzetében rejlik. A végzet vagy sorsdrámák kizárólag nagy formátumú személyekkel, hősökkel, királyokkal foglalkoznak, hiszen leginkább az ő példájukon mutatható be a "hübrisz" és az örök isteni rend között feszülő ellentét. Weöres viszont mást állít. Darabjában épp azt mutatja meg, hogyan formálódik az egyéni érdekek, akaratok, cselekvések hullámverése kollektív sorssá, történetté, történelemmé. Kofákkal, boltosokkal, miniszterekkel, katonákkal, fogyatékosokkal, papokkal népesíti be a Diocletianus korabeli Silene városát, nem feledkezve meg természetesen a satnyuló uralkodó családról sem. Megannyi érzésvilág, megannyi múlt, terv és motiváció. Aki gyorsabban kapcsol, az lehet a következő hullám lovasa. De csak a következőé. Előbb utóbb mindenki megérkezik a maga hullámvölgyébe, vagy sírjába. Így veti fel az Octopus és a szüzek örvénylése Diocletianus haragját, aminek közvetlen következménye Szent György érkezése, s az általa hozott hullámon szövetkezik Drinus és Batrach, amely hullám kicsap, majd visszahúzódik az Octopus és a szűz körébe. Külön hulláma van a nőcsábász Laurónak, akinek Isbel megmentésére tett túlzott erőfeszítése ördögi logika folytán a lány vesztét okozza. Isbel vérfoltos ruhában győzi meg Miront szüzességéről, de csak mert Miron így akarja és mert Isbel - a történtek után - lelkileg kiszolgáltatott. Ám egy oldaláramlattal a történések fősodrába kerül Sírió, aki - merőben új helyzetet teremtve - hirtelen felindulásból megöli a főpapot, egy egészen más, személyes jellegű ügyből kifolyólag.

A Katona József színház előadása szem előtt tartja a darab jellegzetes "hullámtermészetét." Ez többé-kevésbé kényszer is, hiszen nincs a műnek olyan fő szála, amelyre építeni lehet, amely köré lehet rendezni a többi szereplőt és történést. Szerkezete laza, láncmeseszerű, abban az értelemben, hogy ritkán van visszatérés a kiindulóponthoz. Az egyes jelenetek nem részei valamely lineáris gondolatmenetnek, hanem az adott pillanatban ők maguk a történés, vagyis a fő szál. Ennélfogva minden egyformán hangsúlyos, vagy legalábbis annak kéne lennie. A részben rejlő egész megjelenítése azonban hálátlan színészi feladat, mert sok esetben rövid idő alatt kell egy karaktert és annak gyors, külső hatásokra bekövetkező belső változásait bemutatni, ráadásul egy hétköznapitól elütő, költői nyelven szólva. Az inkább negatív karakterszerepekhez szokott Fekete Ernő Szent Györgye például sematikus pozitív figura marad, akinek esetében az sem mindig tudható, hogy a látott tétovaság a színész szerephez, avagy Szent György világhoz való viszonyát jellemzi-e. Nagy Ervin Lauro-ja sem mindig találja a megfelelő arányt tragikus és komikus között, holott kifinomult mozgáskultúrája, érzékenysége erre a legteljesebb mértékben alkalmassá teszi. Az Inganga hálás szerepét játszó Törőcsik Mari oly hosszú szövegmasszákat mond el egy lélegzetre, mintha "ez a töpörödött vénség még a bőrén keresztül is tudna lélegezni", ám ezért feláldozza a magyar nyelv ereszkedő dallamát és Weöres költészetének híres ritmusát. Attól persze még abszolút középpont olyannyira, hogy testének törékenysége mintha kisugározna közvetlen és tágabb környezetére, törékennyé, légiessé, könnyeddé varázsolva az előadást. A látszat mögött nyilvánvalóan átgondolt, összehangolt díszlet és jelmeztervezői valamint koreográfusi munka áll.

Bálint Ágnes Isbel szerepében komolyan vehető és veendő, ő maga is komolyan, koncentráltan játszik. Olyannyira, hogy a Mironnal (Haumann Péter) való közös jelenetben, jelenléte erősebb a főpapénál, ami viszont már nem biztos, hogy jó. Mivel Zsámbéki Gábor elgondolásában Miron nem egy csorgó nyálú kéjenc, aki hatalmát kizárólag az "Octopus hit"-re építi, személyes varázsa, karizmája erőteljesebb lehetne. Meglepetés a Csákányi Esztert helyettesítő Szandtner Anna e.h., aki merev tekintettel és mozgással, megfelelően adagolt hisztériával, elnyűtt rokokó babaként játssza a ziláltan őrült királylány, Uttaganga szerepét. Darabbéli apukája, a szintén fogyatékos Cannidas király (Lengyel Ferenc) viszont, mintha csak a konfliktusok hatására válna hitelessé. Bán János testben, lélekben rugalmas kereskedője, Batrach magától értetődő természetességgel felel meg a tragikomédia követelményeinek, ám partnere, az álnyomorékból lett forradalmár, Drinus rhétor (Lukács Andor) csak ritkán villantja fel a szerepében rejlő színeket.

Színek iránti igényünk más formában elégül ki. Leginkább Szakács Györgyi játékos színvilágú, cselesen erotikus szabású jelmezei által, melyek tökéletes egységet mutatnak a szöveg hasonló vonásaival.

A valóságtól való elvonatkoztatást tovább erősíti a színpadi tér porond jellegű használata, és a díszlet. Khell Csörsz modern anyagokkal, organikus formákkal dolgozik. Tárgyai meghatározó elemei az előadásnak. A színpad egészén "hullámzó" kék műanyag reszelék, állagát tekintve nem kifejezetten "színészbarát" (csúszik, ragad és zörög) de asszociatív ereje folytán alkalmazása mindenképp nyereség. Egyszerre jeleníti meg a várost körülölelő tengert, a piactér homokját, vagy éppen a vizet, mellyel a szüzek vesznek rituális fürdőt az előadás egyik legesztétikusabb jelenetében. A színpadról az ég felé tartó "spirállétrával" hasonló a helyzet. Használata a gyakorlatban nem veszélytelen, ám megnyitva a tér vertikális síkját is, szimbólumként önmagáért beszél.

De lássuk végre, mi az előadás válasza az "Octopus-rejtélyre"! Valóban létezik a minden évben szűzlányt követelő Sárkány, vagy csak a papok "agya csinálmánya"? Weöres sajátos módon oldja meg a végső nagy kérdést, egy ég és föld között lebegő tojás segítségével, amely helyszíne a szörnyűségeknek, ám, hogy valójában mi is történik ott, az csak az áruslányból udvarhölggyé avanzsált Nella (az előadásban Fullajtár Andrea játssza) számára derül ki. Ő azonban, a: "Hogy is lehet élni oly világon, ahol ez történhet?" szavak kíséretében - kizárva minden további kérdezősködést - felgyújtja a ketrec alakú tojást, kétségek közt hagyva ezzel olvasót, nézőt. A Katonában - mondanom sem kell - nincs semmiféle tojás, van viszont egy hatalmas, rugalmas, feszes, fehér, helyenként kilyuggatott "anyag", amelybe belevész mindenki, aki oda vágyik. A spirálszimbólum működésbe lép, s a rendkívül erős kép tudatalattinkkal megsejteti, hogy az Octopus nem más, mint a köré szerveződő hit, az áldozás, az áldozat, a szüzesség, a befogadó, termékenyítő és szervezőerő. A kegyetlen erővel élni akaró, örökösen mozgásban lévő, újjáteremtődő ám semerre sem tartó Élet egyik megnyilvánulása. A "Szépség és a Szörnyeteg" rejtélyes kapcsolatának kulcsa tehát, valahol ebben a szférában keresendő!

Sajnálatra, siránkozásra azonban nincs idő, az események tovább pörögnek, az igazság pillanata könyörtelenül eljő. A világ kifordul sarkaiból, Laurót lidércek gyötrik, Szent Györgyhöz Jézus beszél. A miniszterek magukat és "előző rendszerben" vállalt szerepüket tisztázzák a nép előtt, könnyedén törölve a múltat, mások bőrére. A népen úrrá lesz a korszakváltozással járó szokásos zavarodottság. "Te békétlen! - Te szolgalélek! - Rongyos keresztény! - Római bérenc!" - hangzanak a kiáltások innen is, onnan is. A kialakuló káoszban messiásként jelenik meg a véletlenül életben maradt utolsó királyi sarj, Uttaganga, de neki meg "pipilni kell"! Annyi baj legyen! Ha pipilni kell, hát pipilünk!

A ráncok kisimulnak, a vihar lecsendesül, a hullámok elülnek. A víztükör nyugodt és áttetsző. Ki hinné, hogy nemrég még egy Sárkány lakta? Hm, nevetséges! Az persze nem kizárt, hogy az elkövetkező esztendőkben Silene népe a "relegalizált" rend jegyében évenként egyszeri, rituális pisiléssel emlékezik majd meg az Új - de nem a legutolsó - Uralkodó beiktatásáról.