Így jártam valahogy a Tök alsó című darabbal. Noha előzetesen igyekeztem rábutítani az agyamat, és mondogattam magamnak, hogy vicces lesz, vicces lesz, ám semmit sem ér ez akkor, ha a rendező az egyébként tűrhető színvonalú vígjátékában negyedóránként, mindent, de mindent alulmúló, ordánáré gegekkel döbbent rá, hogy milyen egy értéktelen szemetet is csinált.
Ha egy vak nő a serpenyő mellé üti a tojást, ha hosszú percekig hallgatni kényszerülök a hasmenős széklettel távozó hangokat és a többi, és a többi, akkor onnantól kezdve már a középszerű, de profin tálalt poénokon sem tudok nevetni.
Pedig a minden eredetiséget nélkülöző alaphelyzet (hülyegyerek a gazdag machó szerepében-házában-kocsijában) még nem predesztinálná a filmet arra, hogy ilyen mélységekben végezze. Születtek már igen szórakoztató darabok is abból, hogy a közepes tréfák jó előadással párosultak (elég itt csak a hasonló alapszituációjú Hóbortos hétvégére, vagy a Csupasz pisztoly 1-re gondolnunk).
A Tök alsó esetében azonban egyszerűen nincs választásunk, csak ülünk a székben, és nem értjük: hogy a vérbe' nem volt egyetlen ember az alkotók között, akinek feltűnt volna, hogy a vak ember nem látta-típusú poénok nem viccesek, hanem szégyellni valóak és kínosak, és hogy az ilyen megmozdulások magukkal rántanak mindent, ami csak a környékükön található, beleértve a hangulatunkat is.
Persze lehet, hogy csak én vagyok túlérzékeny, a film pedig kacagtató és sikeres lesz, miként az lett a nem is oly rég vetített Keresd a nőt című opus is, amelyben sikerült a filmvígjáték-műfaj történetének vitathatatlan mélypontát elérni (a főhős fülcimpáján csüngő ondóról a főhősnő elhiszi, hogy zselé és a hajába keni). A Tök alsó ennyire nem alávaló, de azért éppen eléggé.
