Mélységesen konzervatív, s mégis átélhető alkotást készített Gillian Armstrong, az ausztrál film kiválósága, aki már első filmjével, a Ragyogó karrierem című drámával bizonyította kivételes tehetségét. Ezúttal követte több honfi- és pályatársa példáját. Amerikai megbízatást abszolvált. Olyan témával, stílussal, szereposztással stb. rukkolt elő, amely az ő saját ragyogó karrierjét alapozza tovább. A Columbia Pictures gépezete nem foglalkoztat akárkit. A hazájában díjakkal elhalmozott és rangos nemzetközi hírnévnek örvendő rendezőnő minden bizonnyal üzleti babérokkal is gyarapíthatja dicsőségét.
Mitől hagyományos Louisa May Alcott népszerű s már többször vászonra átültetett Kisasszonyok-jának új változata? A szemkápráztató trükkök, borzongató históriák, erotikus víziók, s más efféle közönségcsábító érdekességek korában már-már provokatív szemérmességgel tálalja a szürke hétköznapok krónikáját, a pillanatok csöndes költészetét és dermesztő tragikumát, a személyiségek kibontakozásának egyébként lélegzetállítóan izgalmas folyamatát. A szikár cselekmény középpontjában bimbózó lányok állnak elragadóan odaadó édesanyjukkal. Hiányzik a tablóról a mostanában divatos erőszak és extremitás. Jo, Meg, Beth és Amy a kisasszonyok Marmee, a mama társaságában derűs és borús napoknak egyaránt részesei. Önfeledten képesek örülni és szívből rettennek meg a csapások súlya alatt. Visszafogottak és közvetlenek. Szertartásosak és jólneveltek. A tradíciókat őrző XIX. század gyermekeiként ismerkednek meg az erkölcsi törvényekkel és mindazokkal az érzésekkel, amelyek az intim lét szféráiban, az érvényesülésért folytatott küzdelemben vagy a szerelmi kapcsolatokban minden embert próbára tesznek.
Gillian Armstrong nem keni fel a giccs színeit a körképre. A Kisasszonyok égboltja korántsem felhőtlen, de csöppnyi érzelgősség áthatja a hangszerelést.
Magyarázatot és mentséget persze találhatunk. A szerzőt nyilván annyira magával ragadta a családi koszorú bűvös harmóniája, hogy kicsit hosszabban felejtette a szemét (és a kameráját) a kedves teremtéseken. Őszintén nevetett és sírt velük együtt. Teljes intenzitással lelkesedett és izgult értük. Személyes mondanivalóként bontotta ki az elbeszélést, s ezzel vált hűséges tolmáccsá.
Ez az oka annak is, amiért ezt a kissé túlcizellált, átszellemítetten esztétizáló ragyogásba burkolt világot elnéző rokonszenvvel szemléljük. A hivalkodó régimódiságot a korfestés mívessége feledteti. A helyenkénti kiszámítottságért és unalomért cserébe forró emóciók lángolnak a beállításokon. Erőteljes hangsúlyt kap a mesében a női önállóság motívuma és egy agyonkoptatott igazság, miszerint a megélt élet a művészetben sokkal megbízhatóbb forrás a szikrázó-csapongó fantáziánál.
A csillogó képeskönyvet Gillian Armstrong érezhető élvezettel színezte ki. A korhűséget Jan Roelfs látványtervező pazarló igényességgel rekonstruálta (ezúttal volt értelme a bőkezű költségvetésnek).
Geoffrey Simpson képei festményekre emlékeztetnek. Az operatőr az arcokat éppolyan fantáziadúsan fényképezi, akár a színtereket és a tárgyakat. A színészek főleg az anyát megszemélyesítő Susan Sarandon és az energikus Jót játszó Winona Ryder gazdagon jellemzett karaktereket formálnak meg.
Summa summarum: a Kisasszonyok tegnapi film, de ilyen gusztusos ásatagságot a modern filmművészetnek is el kell viselnie.
