Reggel van, Bruce Willis kifogástalan öltönyben ül a szobájában. Kitátja a száját, mint aki ásít, majd komótosan felemeli a pisztolyt és csövét gondosan a torkába igazítja. Pár másodpercig koncentrál. Ekkor harsan fel lentről a sipító női hang: - Mister Hoover! Kész a reggeli! Willis grimaszol, kiveszi szájából a csövet, s mire a reggelizőasztalhoz lép, arcán újra széles a vigyor, szemében az elégedett ember felhőtlen vidámsága csillog.
A kultuszszerzőként rajongott Kurt Vonnegut 1973-ban megjelent, provokatív társadalmi szatírájából készült filmben Mr. Hoover időnként szájába dugja a pisztolycsövet, de mindig megzavarja valami menetrendszerű teendő abban, hogy meg is húzza a ravaszt. Mr. Hoover amúgy sikeres autókereskedő, közszeretetnek örvendő tagja Midland City társadalmának, naponta többször sugárzó boldogsággal vigyorog ki a helyi tévé fizetett reklámjából, de valójában minden vacak az életében. A felesége tablettákon él és naphosszat a tévé-show-kat bámulja, nyápic fia bárnyusziként énekesi karrierre tör, titkárnőjével folytatott viszonya csak pillanatnyi feledést és rövid lejáratú örömöket jelent, legjobb barátja és alkalmazottja fetisiszta, aki nem átallja színes női csipkefehérneműk iránti olthatatlan szenvedélyét a legnagyobb nyilvánosság előtt kiélni, nem kis megrökönyödést keltve a helyi tévéközönségben. (És a mozinézőben, aki a színes hacukákba öltözött keményfiú Nick Nolte-ról fel sem tételezné, milyen formás lába van magas sarkú cipőben és női harisnyában.)
A kisvárosban mindent elönt a harsogó reklám, a fogyasztás őrülete, a kötelezően tündöklő amerikai happy-feeling, de Hoover számára ez az amerikai álom valóságos rémálommá, az idegbaj poklává válik. Egyetlen reménye, hogy a guruként tisztelt harmadrangú sci-fi író (a csodálatos Albert Finney), akit a városka fesztiváljára várnak, elhozza a megváltást. Mikor a két férfi végül találkozik, a teljes őrület lesz úrrá mindenen. A dolgok végképp elvesztik reális értéküket, a nonszensz valósággá válik, mindenen eluralkodik az őrület, s a társadalmi szintű elmebaj lesz a mindennapok rendje.
A vietnami háború idején született regényben Vonnegut provokatív szarkazmussal, az abszurditásig vitt iróniával ábrázolja az amerikai konzumkultúrát, a háború traumájától feltörő modern társadalmi paranoiát. Alan Rudolph rendező, akit a független film úttörőjeként tartanak nyilván hazájában, húsz éven át dédelgette a megfilmesítés tervét. Talán ennek tudható be, hogy most aztán mindent beleadott, ami az irónia, a szatíra és a szarkazmus címszó alatt beleadható. Töményen, egyöntetű dühvel, mindvégig a legerőteljesebb hatásokkal építkezve. Bruce Willis ugyan egész jól győzi az akció nélküli hős másfajta szerepét, ám a megállás nélküli "na most jól odacsapunk"-irritáció egy idő után elég fárasztó házi feladattá változtatja a mégiscsak komédiaként pergő film mulatságát. Mintha dühödt kőtörő kalapáccsal akarnának valamit besulykolni, ami könnyed eleganciával a szellem élvezete lehetne.
