[img id=486915 instance=1 align=left img]Alföldi Róbert kinevezésével 2008-ban a korábbinál radikálisabb „nemzeti színház” felépítésére adtak esélyt. Sejthető volt ugyanakkor az is, hogy akik „nemzet” és „színház” kérdésében másképpen gondolkodnak, amint tehetik, új fejezetet nyitnak a Nemzeti életében. Logikus magyarázatot persze senki sem adott arra, miért van szükség a váltásra. De mindaz, ami 2013-ban a Nemzeti Színház új igazgatójának kinevezése kapcsán megesett, jellemző történetnek mondható ma Magyarországon.

Alföldi Róbert vezetése alatt a Nemzeti társulata szerencsés csillagzat alatt alkothatott, még ha a borítékolható befejezés ismeretében ezt elsőre nem is gondolnánk. A Nemzetiről beszélt a hazai színházi társadalom java, a külföldiek első között a Lágymányosi híd (pardon: Rákóczi híd) pesti hídfőjénél álló cifra palotába igyekeztek. A közönség pedig hálás volt az állhatatos munkáért, amivel minden este fogadták őket.

A Nemzetiről beszélt ugyanakkor a politikai elit egy hangos kisebbsége is. Botrányokat kreáltak a közvéleményt élesen megosztó igazgató személye körül, folyamatosan a menesztését követelték. Acsarkodásuk azonban a színház falain kívül rekedt. Minél hangosabb volt az ellenzők hangja, annál lázasabb munka folyt odabenn.

Csáki Judit könyve a színházcsinálók iránti szeretetből, tiszteletből született meg. Ha a társulat nem ért volna el zajos sikereket, és ha ezzel szemben nem csak indokolatlan, indulattól fűtött ellenérvek fogalmazódtak volna meg Alföldi irányában, valószínűleg meg sem fordult volna a fejében, hogy meg kell írnia ezt a történetet. 

A kritikus azonban nem a szenzációt láttatja az eseményekben, hanem egy kérészéletű színházi sikertörténet titkait kutatja. Időrendben előrehaladva mutatja be a 2008–2013 közötti évadok legfontosabb pillanatait. Ne gondoljuk azonban azt, hogy kizárólag a szakmának írja mondandóját. Éppúgy beleteszi személyes élményeit, mint ahogy felhasználja az egyes előadásokról írt kritikákból kiolvasható véleményeket is. Mert ez a könyv elsősorban mégiscsak azoknak készült, akik megtöltötték a nézőteret, vagy akiknek ugyan nem volt lehetősége megnézni egyetlen előadást sem, távolról mégis érdeklődve figyelték, mi folyik a Nemzeti színpadán.

Az egyes évadokról szóló fejezetek közé összesen tizenegy interjút illesztettek, amelyekben a társulat meghatározó művészei (pl.: László Zsolt, Molnár Piroska, Stohl András, Mohácsi János), illetve szakmabeliek (Ascher Tamás, Koltai Tamás, Závada Pál) mondják el, milyennek látták az Alföldi Róbert által igazgatott Nemzetit. A végén pedig magával a leköszönt direktorral is beszélget Csáki Judit. Olvashatunk arról, hogy miként alakult a társulat összetétele, és külön fejezetet szentelnek a nemzeti drámairodalomnak nevezett „hármas egység” újraértelmezett előadásainak (Bánk Bán Junior, Az ember tragédiája, Csongor és Tünde). Csáki mesél nekünk a jobbikos tüntetés éjszakájáról is, és természetesen nem maradhat ki az igazgatóváltás pillanatának szubjektív értékelése sem.

Egyes fejezeteket talán ki lehetett volna hagyni a kész anyagból - maga Alföldi is hasonlóan vélekedik erről. Túl van magyarázva a színpadon mutatott meztelenség kérdése, vagy hogy miért foglalkozik oly sok előadás a másság kérdésével, és ezen belül is a melegekkel. Érthető persze, hogy az Alföldi elleni felsorakoztatott főbb érvek miatt kell ezekről is szót ejteni. De éppen azok előtt felesleges minden magyarázkodás (még ha nem is ez a szándék), akik vélhetően a kezükbe veszik a könyvet. Akiknek a cáfolatok szólnak, valószínűleg bele sem lapoznak majd Csáki Judit művébe, ahogyan egyetlen nemzetis előadásra sem voltak hajlandóak beülni.

Alföldi kommentárokkal látja el Csáki írását. Sok mindent másképp lát a direktor, megint mást gondol a kritikus. De megférnek egymás mellett a különböző nézőpontok, mert a kölcsönös tisztelet, a különvélemények természetes elfogadása beszél belőlük. Alföldi helyenként túl érzelmesen tekint vissza, mert érezhetően még elevenen él benne az elmúlt öt év, s főként az utolsó öt hónap intenzív élményei. Alföldinek egyfajta terápiát jelenthetett közreműködése a könyv elkészítésében. Többször kiemeli, milyen fontos, hogy újraélheti, újragondolhatja mindazt, amire a feszített munkafolyamat során nem volt elegendő ideje. Helyenként számára is meglepő felismerésekre tesz szert. 

[img id=514367 instance=1 align=left img]Visszanézve, sok apró hibát, kudarcot is lát, amelyből tanulnia kell, de bukást sosem élt meg. Elmondja azt is, mit nem csinálna másképp, ha most ülne bele az igazgatói székbe. A szigorú munkamódszereiről ismert Alföldi most elragadtatással beszél színészeiről, rendezőiről, de még a súgót, portást, a mindenest sem felejti el megemlíteni. Szerencsésnek tartja magát, mert még annál is több összejött, amire valaha is gondolni mert volna.

Alföldi a főszereplő. A színházigazgató, a rendező és a színész, de még a magánemberre is jut egy-két szó. 

Csáki Judit könyve mégsem csak Alföldiről szól. Benne van a társulat tagjainak, kritikusoknak, szerzőknek, rendezőknek és a nézőknek öröme, fájdalma is. Mert lehetett volna és sokak szerint kellett is volna még folytatni az alkotómunkát, a sikerek ellenére mégsem engedték. És benne van a könyvben a sok szeretet, együttérzés meg ünneplés, amit megérdemelten és talán egyedülálló módon kaptak meg az alkotók.

Alföldi szerint nem lehet elégszer megköszönni a nézőknek a kígyózó sorokat a jegypénztárak előtt, a percekig szűnni nem akaró vastapsot az előadások végén és a rengeteg mosolyt, biztató szavakat, amikkel úton-útfélen bátorították őket. Mindent megéltek, a kezdeti bizonytalanságokat, a lassú építkezést, a zajos csúcspontot, s a felemelő, szomorú véget. Most gyász van, meg persze boldogság is. Mert született valami, ami egyben meg is halt. Csáki Judit munkája tehát egy búcsúszertartás kézikönyve. Több mint emlékkönyv.

De kordokumentum is. Nem csak azért, mert a könyvhöz fűzött hetven oldalnyi függelékben az öt év valamennyi előadásának összes alkotóját (kezdve rendezőtől, a színészeken át, egészen a jelmez- vagy díszlettervezőkig) végigböngészhetjük, vagy mert megismerhetjük a teátrum állami támogatásának alakulását is. Hanem mert a jelenkor társadalmi közegéről próbált pontos képet mutatni mindaz, amivel az alkotók bemutatóról bemutatóra a színpadra léptek. A színház körül zajló zavaros események úgyszintén rólunk mesélnek, bennünket jellemeznek.

[img id=514371 instance=1 align=left img]Mert milyen is volt voltaképpen az Alföldi igazgatta Nemzeti Színház? Nagyon egyszerűen, mégis erősen, helyenként provokatívan kérdező színház, amely a múltunkat kutatja, elsősorban mégis a jelenünkre reflektál. Felnőttként kezeli a nézőjét, párbeszédre, vitára invitálja. Tükröt akar mutatni neki. Ahogyan Koltai Tamás kritikus megfogalmazza: „A tárgyilagosabb, hűvösebb »német színjátékstílust« tökéletesen ötvözte az intuitívabb, érzelemmel telítettebb, színesebb »magyar stílussal«, és legtöbbször megtalálta a helyes arányokat.” 

És elmondhatatlanul nagy erénye, hogy megszólította a fiatalokat, a színházba csalogatta őket. Gondolkodó közönséget kovácsolt össze, akik nem csak a könnyű szórakozás reményében járnak színházba, hanem érteni is akarja a világot, amelyben élnek.

És volt még egy nagyon fontos hozadéka ennek az időszaknak. Valóban Magyarország egyik legerősebb színházi közössége érett a Nemzetiben össze, amelyben különféle világnézetű, életkorú emberek fértek meg egymás mellett, mert mindegyikük jó színházat akart csinálni. Esélyt, szereplési lehetőségeket kaptak benne a fiatalok, a „nagy öregek” tapasztalataikkal, rutinjukkal, kíváncsiságukkal segítették a közös munkát. És persze ebben a Nemzetiben valóban a kortárs színjátszás legnevesebb színészei is helyet kaptak, akik azonban nem szorították háttérbe a kevésbé ismert, ámde nagyszerű társaikat. Képtelenség lenne mindenkit most felsorolni.

És ami nagyon fontos: bár egyenként is emlékezetes szerepeket játszottak el, a legjobban mégis egységben mutatkoztak meg. Nem véletlen, hogy az Alföldi éra emblematikus előadásának a Mohácsi testvérek által vezényelt Egyszer élünk…-et tartják, amely az egész társulat csapatmunkájára épül. Ráadásul a legjobb példája annak, mit gondol Alföldi arról, mi a Nemzeti Színház feladata. Szembesíteni minket nemzeti mítoszainkkal és antimítoszainkkal, miközben röhögünk és sírunk magunkon, a végén pedig lélektisztító csönd marad körülöttünk.

Az utolsó évadban 12 bemutatót tartottak a Nemzeti színpadán, s szinte mindegyik telibe talált. A helyzet pikantériája, hogy a politikai botrányok nemhogy ártottak volna a színház hírnevének, de a társulatot még jobban egybekovácsolták, a nézőszámot tovább növelték. Így amikor a Mephisto utolsó előadásán felhangzott az Il silenzio a nézőtéren, boldog lehetett mindenki, aki csak egy kicsit is részese volt ennek az öt évnek.

Az Alföldi dirigálása alatt működő Nemzeti Színház halálával is üzen az utókornak. A hatalom pofátlanságával, arroganciájával szemben a művészet szabadságáért kiált.  Sőt, a gondolat szabadságát követeli.