A kőszínházban úgy dolgozom, mint egy karmester a partitúrából - állítja Keszég László

Ma kezdődik a MU Színházban a Pont Fesztivál, ahol a 10 éves Pont Műhely utóbbi években készült produkcióit láthatja újra a közönség. A hagyományos narratív színházat a mozgásszínházzal és a performance-szal vegyítő darabok mellett egyéb rendezvények is várják a nézőket a szombatig tartó eseménysorozaton. Keszég Lászlóval, a Pont Műhely művészeti vezetőjével beszélgettünk a korszakzárónak nevezett fesztivál előtt.

- Szabadkán született, első művészi próbálkozásai is oda kötik. Miért és hogyan került Budapestre?

- 1989-ben felvettek az újvidéki színművészeti főiskola magyar színész szakára, rögtön elvittek katonának. Mikor leszereltem, három nap múlva átjöttem Magyarországra. Tizenkét éve volt, már nem emlékszem minden részletre, de arra igen, hogy nagyon feszült volt már a helyzet, évekig kaptam a behívókat, ha otthon maradok, biztosan kivittek volna a frontra. De ezzel párhuzamosan felvettek a budapesti színművészeti főiskolára is, tehát nem voltam menekült, nem is éreztem magamat annak. Már a nyolcvanas évek közepétől mint kultúraéhes, vidéki fiú nagyon gyakran jártam Pestre.

- Párhuzamosan végezte a főiskola színész és rendező szakát, milyen emlékei vannak róla?

- A főiskola előtt én nemigen beszéltem a színpadon, a Vajdaságban az AIOWA csoporttal nagyon durva, fizikai színházat csináltunk. Az erő, a cinizmus az önirónia szólt ezekből a dolgokból, a szétesés előtt álló, azt mondhatnám, dekadens Jugoszláviában. Szép korszak volt ez, annak az életnek, amit ott éltem, logikus folytatása az itteni. Ehhez képest nagyon sok vadonatúj dolgot tanultam meg a főiskolán, megtanultam egy jó szakmát.

- A főiskola elvégzése után a kaposvári színház rendezője lett, de fővárosi kőszínházakban is rendez, például a Vígszínházban máig látható a Lóvátett lovagok, ahol színészként is bemutatkozik. Május közepén pedig a Bárkában lesz egy Spiró-darab ősbemutatója. Ám úgy tűnik, a hagyományos színház nem elégíti ki, ezért van szüksége az alternatív Pont Műhelyre?

- Pontosan, azt hiszem, megőrülnék, ha csak hagyományos színházat csinálnék, de ha csak alternatív lennék, azt is nehezen viselném. Van annak valami romantikája, hogy a Pont Műhelyben mindent magunk csinálunk, mi szerezzük meg a pénzt az előadásra, mi rakjuk össze, mi szedjük szét a díszletet, de néha azért fárasztó is tud lenni. Művészileg pedig egy kőszínházban úgy dolgozom, mint egy karmester a partitúrából, aki változtat ugyan egy-egy hangsúlyt, egy-egy ütemet, de a zenekarnak a leírt művet kell megszólaltatnia. A Pont Műhelyben viszont nincs ilyen kotta, általában nincs megírt darab, sőt az elején nincs szereposztás sem, minden a próbák alatt alakul ki. Visszatérve a zenei hasonlathoz, olyan ez, mint a kamarazenéhez képest a szabad zene. S én rendkívül élvezem magát a színházcsinálás folyamatát. Az, hogy ez milyen hatást vált ki mondjuk a szakmában, az egyáltalán nem érdekel. Nem érdekel, hogy benne legyek a szakmában.

- A struktúrán kívüli színházak meglehetősen sanyarú körülmények között működnek, a Pont Műhely mögött milyen anyagi és szervezeti bázis áll?

- A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Soros Alapítvány és a Színházi Alap a fő támogatónk. Egy évben legfeljebb kétmillió forintot tudunk összekalapozni különböző pályázatokkal, amiből egy-két előadásra futja. A munkánk színhelye a MU Színház, mely az infrastruktúrát adja a próbákhoz, s kevés kivételtől eltekintve az előadások is itt vannak.

- Kikből áll a Pont Műhely, hogyan alakult a társaság?

- Van egy jászberényi szál, és egy vajdasági szál a csoportban. Baranyi Szilvia, Viczei Zsolt, Várszegi Tibor, Krupa Sándor a régiek. És sokan, akik alkalmanként csatlakoznak hozzánk. Pintér Béla társulatával is vannak átfedések, de több darabunkban játszott például Rezes Judit, aki ma Katona József Színház társulatának tagja.

- Mitől korszakzáró ez a fesztivál, merre tovább?

- Van egy - inkább mások által - trilógiának nevezett sorozatunk: a Hosszú nap, a Látnokok és a nemrég bemutatott Hősök. Hitvallásunk, hogy a színpadon megpróbáljuk megteremteni a teljes szabadságot, másokat nem bántva, de ha kell, magunkat porig alázzuk. A célja pusztán az, hogy harcoljunk az unalom ellen.

- Miért, olyan unalmas a világ vagy a színház?

- Nagyon könnyen unalmas tud lenni az élet, ha nem figyelünk oda. A korszakzárás azt jelenti, hogy megpróbálunk jobban szerveződni, talán közelebb menni a performance-hoz de a lényeg az, hogy nem szeretném, ha nagyon megtanulnánk azt, amit épp csinálunk. Például egy ilyen darabot, mint a Hősök, tíz nap alatt kiráznánk a kisujjunkból. Meghívtam például Zsótér Sándort, hogy jövőre rendezzen nálunk, azt hiszem, a megújuláshoz kell az is, hogy valaki friss szemmel nézze a csoportot, hátha észrevesz olyanokat, amiket nem látok a megszokás vagy az elfogultság okán.

- Úgy láttam, hogy szokásuktól eltérően a legutóbb bemutatott műben, a Hősökben mintha a politika is megjelent volna.

- A politika olyan erőszakosan nyomult be a mindennapjainkba, hogy talán mi sem maradtunk érintetlenek. Nem lehetett nem tudomásul venni, hogy a legnagyobb karrier a politikusoké, hol vannak a rocksztárok vagy a sportolók hozzájuk képest? De nem akarunk politizálni, sokkal értékesebbnek tartom azt, amit mi gondolunk, mint a politikát.