A vásznat benépesítő képzeletbéli és (látszólag) valódi lények közül a néző képzeletét leginkább megmozgató alfaj a pokoljáró művész. Változhat a kor, válthatják egymást műfajok, kicserélődhet a publikum, de a démonaival küszködő alkotóról nem tudjuk levenni a szemünket; gondolatainkban keveredik az irigység, a szánalom és a megkönnyebbülés. Hannes Stöhr, a harmincas éveiben járó rendező a berlini technó/house ütemekre mozgatott underground partikultúrát választotta filmje kulisszájául - ravasz és gyümölcsöző próbálkozás, hisz' az utóbbi évek egyik legsikeresebb német kulturális exportcikkéről beszélünk. A partik, kiadók, klubpromoterek világa azonban csak a szórakoztató karakterfigurákkal benépesíthető háttér, a rendező egy összeomlás határáig jutó dj gyógyulásáról próbál előadni egy kicsit néha naivnak tűnő, máskor meg hiperrealista mesét, szerethető karakterekkel és sok-sok minimalista elektronikus partizenével (Kalkbrenner filmzenéjéről lásd a Visszhang rovatot). A szereplőválasztás ilyen esetekben kulcsfontosságú, és Stöhrnek sikerült kifogni az aranyhalat: nem tudhatjuk, milyen színészi tehetségek rejtőzködnek még a dj-pultok mögött, de Paul Kalkbrenner elektronikus zenekészítő és lemezlovas, a BPitch Control nevű legendás független kiadó sztárja tökéletesen formálja meg a "rekreációs" droghasználattól bekattanó dj Ickarus figuráját. Keresetlenül őszinte és felesleges maníroktól mentes alakítást kapunk tőle, ami mögött azért ott rejlik a szcéna mély ismerete is. A sztori tulajdonképpen egyenes, mint a kasza: nevezett dj túl sokat tol mindenből, néha egy-egy szarabb anyag is becsúszik, s így egy pszichotikus roham után a "sárgaházban" köt ki. Egymást követik a skizofrén rohamok, drogos hallucinációk és a filmtörténetileg jól beágyazott csörték a főorvosnővel, miközben hősünk képtelen szabadulni régi, "jól bevált" életformájától, s lassan mindent tönkretesz maga körül. Hahaha, Trainspotting plusz Száll a kakukk fészkére, teszik hozzá a cinikus, néha még a lelkes recenzensek is - pedig valljuk meg, nem oly nagy szerencsétlenség, ha egy filmkészítő munka előtt szépen befigyeli a kötelező irodalmat. Stöhr pedig tisztesen végigviszi, amit elkezdett: enciklopédikus pontossággal megy végig a bemutatni kívánt mikrovilág minden etológiai, zenei, szerhasználati és szociálantropológiai sajátságán. Ráadásul szerencsés kézzel nyúlt a színészekhez is: Mathilde, a barátnő szerepében a magyar származású Rita Lengyel, a pszichiáternőt játszó Corinna Harfouch, vagy éppen a szerelmi rivális, leszbikus amazon guardot játszó Araba Walton is ihletetten hozza a maga figuráját. Az iróniával és némi melankóliával elővezetett happy end nyomán a főhős s a néző is látszólag gyógyultan távozik - hét végén, meglehet, ugyanazon klubban találkoznak, elvégre olyan jó néha visszaesni.
