Clive S. Lewis 1950 és 1956 között írta Narnia hat részből álló krónikáit. A könyvek hemzsegnek a görög és római mitológia és a keresztény hitvilág szimbólumaitól. A Hajnalvándor útján pedig a kelta irodalom hatása és a középkori ír mesevilág fordulatai fedezhetők fel. Itt rögtön odüsszeuszi párhuzamok állításába foghatnánk, de jobb, ha gyorsan leállunk, s elfogadjuk, hogy a 2010-es filmváltozat a 3D-s látványra és akcióra éhes gyermekeknek készült. Narnia krónikáinak harmadik részét ezért inkább a Harry Potter és A Karib-tenger kalózai szériával érdemes összehasonlítani.
A birodalom négy ifjú uralkodójából most ketten, Edmund és Lucy rugaszkodnak el a rideg, második világháború előtti valóságtól, de undok unokatestvérük, Eustace is velük tart. Megnyílik előttük a háborgó tengert ábrázoló festmény, s felszedi őket a Hajnalvándor, Caspian herceggel és különleges teremtményekből álló legénységével a fedélzeten. A Magányos Szigetek felé tartanak, ahol rejtélyes köd nyeli el az embereket. A megszokott figurák mellett rabszolga-kereskedők, sellők, egylábú, láthatatlan törpék, egy életre kelt csillag, aranypikkelyű sárkány és egy borzalmas tengeri szörny népesíti be a mese terét.
Hőseinknek ezúttal Narnia hét lordjának eltűnt kardját kell felkutatniuk, s közben önmagukkal is komoly küzdelmet kell vívniuk, hogy legyőzzék a változó formában rájuk törő kísértéseket, a felnövés démonait. Caspian herceggel rivalizálva pedig tudatalatti harcot vívnak a Fehér Boszorkány, Tilda Swinton kegyeiért. A kapzsiság, a hiúság és a konok egoizmus mind-mind körülöttük ólálkodik, de ők nemes szívvel, bátran veszik az akadályokat. Eustace, a minden hájjal megkent unokaöcs pedig figyelemre méltó jellemfejlődésen megy át a kalandok során.
Az üzenet didaktikus, a karakterek súlytalanok, a gyerekszínészek bizonytalanok.
