Belülről rothaszt vagy kollaborál? Művészetet csinál vagy a hatalmat szolgálja? Szabó István új filmjében kissé kopogósan tér vissza a Mephisto-ban felvetett - máig aktuális - dilemmákhoz.
1945, Berlin. A felszabadulás után megkezdődik a nácik és kollaboránsaik felelősségrevonása. Steve Arnold amerikai őrnagy (Harvey Keitel) azt a megbízást kapja, hogy kihallgassa a neves német karmestert, a nagy tiszteletnek örvendő Wilhelm Furtwanglert (Stellan Skarsgard). A karnagy a náci rezsim kegyeltje volt, viszont nem volt párttag; Goebbels és Göring személyesen versenyeztek a kegyeiért, miközben ő zsidó származású zenészeken segített. Bűnös vagy sem?
Kettejük koránstem egyenrangú harcát követjük végig - apró gesztusokon, feszült dialógusokon keresztül ismerjük meg a biztosítási ügynökből kihallgatótisztté lett Arnoldot és a meggyötört tekintetű, klasszikus európéerként beállított Furtwanglert. Az amerikai nehezen igazodik ki a közép-európai sorsok útvesztőiben, józan paraszti ésszel és a Gestapot megszégyenítő szívósággal jár utána a karmester múltjának, hogy terhelő bizonyítékkal szolgáljon a nácimentesítő bizottság számára. Furtwangler szintén nehezen igazodik ki saját maga tettein. Bár meg van győződve ártatlanságáról, az őrnagy által felhozott érvek, blöffök és bizonyítékok tovább mélyítik az arcán húzódó barázdákat.
A két szembenálló fél szóbeli küzdelmének filmes megjelenítésére Szabó István és Koltai Lajos operatőr hosszan kitartott közeli arcfelvételeket alkalmaznak. A morális dillemmák, lelki vívódások bemutatására ez a képfajta kiválóan alkalmas egy jeleneten belül - de nem egy egész filmen keresztül. Keitel és Skarsgard így hiába játsszák hibátlanul szerepüket, a képek egy idő múlva annyira didaktikussá válnak, hogy az már kopog. A képi puritanizmust tovább fokozza, hogy a forgatókönyv szülőhelyétől, a színháztól sem sikerült teljesen megszabadítani a filmet. A néző mintha egy berendezett színpad előtt, az őrnagy szobájában ülne végig, a külső jelenetek alatt pedig csak vizuális cigiszünetekre hagyja el a kényszerűen kijelölt nézőteret.
A hatalom és művészet kapcsolatának örök témáját az alkotók talán túlontúl klasszikus keretek közé terelték. Ami a Mephistoban szobrászat volt, az itt kétdimenziós szkeccs, ami ott true color, az itt szószbarna folt. Szabó érdeme viszont, hogy a téma aktualitása ellenére sem kevert semmilyen olcsó politikai utalást a történetbe, és nem dönt a néző helyett. Így legalább a dilemma örökérvényű marad: karmestertől az utcazenészig, filmrendezőtől a politikusig mindenki magára ismerhet a figurákban bárhol is éljen a világon...
