Leonard számára az idő nem létezik. Mert az idő csak annak létezik, aki képes számon tartani, mi történik vele percről percre, óráról órára. Leonard mindent elfelejt. Az utolsó állandó emléke az, hogy a feleségét megerőszakolták és megölték. Akkor sérült meg Leonard rövid távú memóriája is. Azóta jegyzetfüzetbe írja, éppen hol lakik, polaroid fotókon őrzi ismerősei arcképét, a testére tetovált szavakból, mondatokból tudja meg, éppen mit csinál, kit keres, mi a célja. A cél felesége gyilkosának megkeresése és megölése. A bosszúra tette fel az életét. Csakhogy elég egyetlen hiba, egyetlen tévedésből felírt mondat, és a mesterséges emlékezet értelmetlen tettekre kényszeríti Leonardot.
Morbid és eredeti Christopher Nolan ötlete, ám nem ettől vált filmje a tavalyi év fesztiválkedvencévé. A Memento igazi filmcsemege: jelenetei visszafelé követik egymást, a végétől tartunk az eleje felé, a rövid történeteket egy-egy emlékezetkiesés határolja el egymástól. Gyilkossággal kezdődik a film, és a gyilkosság elhatározásával ér véget. Ez a fordított kirakós persze lényegében a klasszikus rekonstrukciós krimi egy változata, melyet Nolan megpakol sok közeli, erőteljes képpel, s melynek váza egy háromszereplős, pazar színészekkel előadott kamaradarab. Leonard (Guy Pearce) végig azon rágódik, vajon a nyüzsgő Teddy (Joe Pantoliano) vagy a szép Natalie (Carrie-Anne Moss) mond-e neki igazat. Végül csak a jegyzeteinek hisz.
Sajnos Nolan fifikás, tetszetős filmszerkezete csapda is egyben. A történet, mely legalább tizenöt rövidke jelenetből és csaknem ugyanennyi közjátékból áll, nem mindig képes lekötni a nézőt. A monoton, ismétléses szerkezet idővel egyhangúvá válik: a rendező a film közepén, cirka tizenöt-húsz percen át képtelen annyi fordulattal és új információval előrukkolni, hogy ne kezdjünk el fészkelődni a széken. Kevesebb részre felosztva jobban fenntartható lenne a film feszültsége, ám akkor éppen a Memento védjegye, az emlékkiesések szerinti tagoltság veszne el. Szerencsére a holtponton átlendülve a dramaturgia újra működni kezd, s a korábban érdektelen részletek fontossá válnak.
A Mementót nézve az ember úgy érzi: ebben a stílusos, eredeti filmben végig megvan a lehetősége annak, hogy a történet túlmutasson önmagán. Leonard magányos, megszállott hős, időtlenül járkál az időben, képtelen változni, képtelen tanulni, és képtelen gyógyulni is, hiszen - ahogy ez egyik monológjában el is hangzik - a nem létező idő nem gyógyíthatja be sebeit. A film mintha a magányról, a kitaszítottságról mondana bátortalanul valami meghatót és okosat, hangosan azonban Leonard személyes tragédiájáról beszél, mely túlontúl egyedi, speciális volta miatt a néző számára inkább érdekesség, mint megrázó élmény. Nolan nem is akarja, hogy ennél több legyen. A Memento kitágítja műfajának határait, s így lesz annak egyik legjobb darabja: felejthetetlen krimi, megdöbbentő befejezéssel.
