300 (2006)

Tény és való, a 300 a maga harsányságával, eltúlzott gesztusaival időnként önmaga paródiájának hat, de Zack Snyder filmje a maga idejében iszonyú hatásosnak és szórakoztatónak bizonyult, és ne feledjük, hogy elsősorban képregény feldolgozásról van szó, hiszen Frank Miller képregénye alapján készült. Ennél fogva a PR győzelemmel is felérő görög vereség a perzsák ellen egyszerre popkulturális kaland, történelmi lecke és mitológiai lecke, hiszen a perzsa uralkodó itt istenségként jelenik meg - Gerard Butler Leonidasa pedig egyfajta félistenként, és kétségkívül ez volt élete legnagyobb szerepe és a kiugrás a brit színész számára. Ezért is furcsa, hogy most ugyanezt meglépi, csak „olcsóban” az Egyiptom isteneiben.

Thor (2011)

Hát, ezt kapjuk, ha fogjuk az északi mitológiát, és úgy teszünk, mintha mindez nem Skandinávia erdei között játszódna, hanem a világűrben és a jelenben, majd az egészet nyakon öntjük a Marvel képregény univerzumának más szuperhőseivel. Jó nagy katyvasz, ugye? És ki gondolná, de mindezt a Shakespeare feldolgozásairól híres Kenneth Branagh vitte a vászonra, és meglepő módon valamennyire működik a dolog, még úgy is, hogy Chris Hemsworth csupán a külsejére hagyatkozhat, hiszen színésznek pocsék szegény, legalábbis komoly szerepben, mert vígjátékban még elmegy. Természetesen ő a hirtelen haragú Thor, akit jellemhibái miatt a Földre száműznek, ahol el kell döntenie, melyik oldalra áll – merthogy ott van jó rokona, Loki, aki világhatalomra tör.

Herkules (2014)

Azt nem teljesen értem, hogy miért nem a félisten igazi görög nevét használják az ilyen filmekben, hiszen Héraklészről van szó, a Herkules csak a későbbi, „torzított” római változat, és a történet is görög földön játszódik, egész pontosan Trákiában, ahol véres polgárháború dúl. Itt kéne hősünknek rendet vágnia egy csapat zsoldos élén, és mivel földöntúli ereje van - és ezt a volt pankrátor, Dwayne "The Rock" Johnson elég jól érzékelteti, ha nem is beszélhetünk díjnyertes alakításról-, szinte mindegy, milyen ellenfelet dob ki neki a gép. Érdekes módon ugyanebben az évben kijött egy olcsóbb és rosszabb Herkules film is, a Herkules legendája - lehet, hogy valami évforduló volt, amiről lemaradtunk?

A titánok harca (2010)

A görög mitológia csodás dolog, ami érthető módon vonzza a filmeseket, de szinte lehetetlen megfogni a vásznon az istenek, félistenek és mindenféle szörnyetegek világát, amely különös kölcsönhatásban áll a hozzájuk csak hangyaként viszonyuló emberekkel. Ám a halandó emberek közül néha mégis kimagaslik egy hős, aki még az istenekkel is szembe mer szállni - feltéve, ha akad egy-két másik isten, aki segíti őt. Ilyen hős Perszeusz (Sam Worthington), akinek Hádész (Ralph Fiennes), az alvilág ura elpusztítja családját, így minden oka megvan rá, hogy mérges legyen. A film látványos ugyan, de ez a látvány kissé darabos és nehézkes, és összességében sokat levon az amúgy is sietve összerakott történet súlyából, viszont fantasztikus szereplőgárdát szedtek hozzá össze.

Halhatatlanok (2011)

Ami A titánok harcában nem annyira jött vissza, az itt nagyjából összejött. Bár a Halhatatlanok aligha moshatja le magáról a 300 utánérzés vádat - itt is hasonló a képi világ és többnyire virtuális díszletek előtt harcolnak a színészek -, de van benne valami bűnös élvezet, noha rendkívül erőszakos és túlzó, viszont nem is habozik odavágni, amikor oda kell vágni. Henry Cavill, az új Superman alakítja Thészeuszt, aki szembeszáll a kegyetlen Hyperion királlyal (Mickey Rourke tényleg elég undorító), aki kiirtaná az egész hellén világot és letaszítaná az isteneket az Olümposzról egy spéci íj segítségével. Hősünk segítségére van egy gyönyörű jósnő, aki sajnos csak addig látja a jövőt, amíg szűz marad, és talán ez a film egyik legnagyobb dilemmája.

Trója (2004)

A görög mitológia egyik legizgalmasabb, leginkább sokszínű története a trójai háború, amit Wolfgang Petersen kísérelt meg a vászonra vinni, mondjuk úgy, hogy félsikerrel. Mert a legnagyobb hőst, Akhilleuszt alakító Brad Pitt olyan, mint egy napbarnított szörfös csávó, Eric Bana furcsa parókát visel Hektorként, és Orlando Bloom nagyon idegesítő, mint a háborút előidéző bájgúnár Parisz. A díszletek és jelmezek sem mind tűnnek hitelesnek, de az egésznek mégis van egy lendülete. Az áskálódó görög vezérek tényleg zseniálisan lettek kitalálva, és persze nagyszerű karakterszínészek alakítják őket, és Petersen javára kell írni a csatajelenetek izgalmasságát - a veterán német rendező ebben a témában tényleg otthon van.

A múmia (1999)

A mitológia lehet egyszerre izgalmas és vicces is, ha az egészet nem vesszük teljesen komolyan, és a humor A múmia hatalmas sikerének a kulcsa. Feltámad ugyanis Imhotep, Osiris főpapja, aki a fáraó kedvesével szűrte össze a levet, és a rothadó test újra emberi formát akar ölteni, hogy visszaszerezze kedvesét, ami egyrészt érthető, másrészt meg nem. Imhotep útját az Indiana Jones hasonmás kalandor és egy csinos angol régészlány állja, de szerepet kap a lány nagyon gyáva bátyja és egy csomó húszabáló szkarabeuszbogár is. Nem mintha utáltam volna, sőt, de én speciel ma sem értem, hogy miért zabálták a filmet ennyire a népek, de Brendan Fraser és Rachel Weisz kettőse szerethető és szórakoztató, a látvány viszont inkább középkategória. Volt folytatás is, idegesítő kisfiúval, és lett spin-off, a Skorpiókirály.