A Room 304 hosszú évek óta az első példa arra, hogy dán film is lehet rossz. Pedig a sztoriban minden adott ahhoz, hogy ne így érezzük, nyomasztó hangulat, pszichohorrorba illő zenei aláfestés, kitűnő színészek, de mindez hiába, ha a rendezőnek nincs arányérzéke.
A szállodák mindig jó helyszínei a filmeknek, ha egy hotelben pedig még gyilkosság is történik, akkor abból általában zseniális filmek születnek, gondoljunk csak A Millió Dolláros Hotelre, az Ocean's Elevenre vagy a Psychóra, hogy A ragyogásról már ne is beszéljünk. Eddigi filmtörténeti tapasztalataink szerint ez az a recept, amit nem lehet elrontani.
Hogy ez Birgitte Staermose Mortensennek mégis sikerült, az szinte felfoghatatlan, főleg, ha a kiindulási pontot vesszük alapul. Adott egy koppenhágai hotel, benne számtalan érdekes lakóval és alkalmazottal, akiknek persze mind-mind megvannak a maguk problémái.
Spanyol stewardess, aki szerelmi csalódásában szexuális kalandokat keres, dán szállodaigazgató, aki a tulajdonos feleségét keféli, filippino szobalányok, akik a meggazdagodás reményében tologatják a szennyest, koszovói menekültek, akiket hazájukban feldolgozhatatlan sérelmek értek, pultos, aki akkor is keveri a margaritát, amikor a vendégnek már láthatóan nem lenne rá szüksége, és recepciós, aki megrémül, amikor azt kérik tőle, hogy mosolyogjon a vendégekre.
Ahogy egyre jobban belesüppedünk a szereplők problémáiba szinte már számítunk rá, hogy itt előbb-utóbb előkerül egy fegyver. A szaggatott, az időben előre-hátra ugráló képsorokból azonban csak a vér és az egyik tanú megkattanása utal arra, hogy ez a pisztoly bizony el is sült, az viszont csak a végén derül ki, hogy de mégis ki volt a gyilkos és ki az áldozat.
A szereplőkből kiindulva számtalan verzió lehetséges, és éppen emiatt nézzük végig a Room 304-et. A bennünk élő Miss Marple ugyanis már nagyon szeretné tudni, hogy mi történt, de azért azt sem bánná, ha elhozta volna a kötését, mert ez a film minden vészjósló jel (hang- és fényeffektek, bizonytalan kameramozgás, szuperközeli, megrémült arcok) ellenére meglehetősen unalmas.
Hogy hogy fordulhatott ez elő, az egyértelműen levezethető a dán rendezőnő eddigi munkáiból, Staermose ugyanis eddig rövidfilmeket és dokumentumfilmeket rendezett. Hiába szerződtette le ehhez az egész estés mozihoz Stine Stengad [3]e-t (Szerelem magyarázat nélkül) és Trine Dyrholm [4]ot (Bűnök) még az ő elképesztő alakításukkal sem tudta kitölteni a rendelkezésére álló 88 percet. Ha a Room 304-et megvágta volna legalább húsz perccel, akkor érteném a Karlovy Vary-ban kapott díjat, így viszont csak 6/10.
