Rob Reiner valaha olyan filmeket rendezett, mint a Harry és Sally, vagy a Bakancslista. Utóbbiban volt szépség, tehetség meg persze érzelgősség és giccs is, de a vásznon nem kell félni egyiktől sem. Abból a filmből csak Morgan Freeman maradt a Monte Wildhorn csodálatos nyarára, és mindösszesen kevésnek bizonyul. Tudom, hogy nem nagy bölcsesség, és a mindenkiben persze belefoglaltatik a kedves olvasó kedvenc kritikusa is, de a tanulság sajnos túlságosan is kézenfekvő.
Rob Reiner valaha mégis olyan filmeket rendezett, mint a Harry és Sally, ma is szívesen nézem a tévében, száz éve még Amerikából küldték meg a rokonok, hogy tessék, egy kedves film. Nemrég került be internetes szavazáson a legnépszerűbb színlelt orgazmusok közé Meg Ryan az ebben a filmben nyújtott teljesítményével. A Bakancslista ugyancsak szerethető volt, megtanította a kifejezést a magyar közönségnek, illetve, hogy pontosak legyünk, megalkottatta a magyar kifejezést a fordítóval. Volt benne szépség, tehetség meg persze érzelgősség és giccs is, de a vásznon nem kell félni egyiktől sem.
Abból a filmből csak Morgan Freeman maradt a Monte Wildhorn csodálatos nyarára, és mindösszesen kevésnek bizonyul. Nem tudom, létezik-e olyan színész a világon, aki megmenthetné a forgatókönyvet, valószínűleg nem. Gyenge a kezdés, és nem csak azért, mert utálatos olyan filmet nézni, amelyben megérkezik egy hajdan sikeres író, whiskysüvegekkel a batyujában, és mindannyian pontosan tudjuk, hogy másfél óra múlva azzal a fordulattal várnak bennünket, hogy nincs többé whisky, de az írógép betűi újra a papírba marnak (ez most idézet volt), a hajdani ponyvaszerző fölveszi a harcot a tömény szeszekkel. Egyfelől az alkohol és a kreativitás kapcsolata ennél sokkal bonyodalmasabb, másfelől meg minden sokkal bonyodalmasabb, mint ahogy az a filmen látszik, kamaszlányok csak idétlen forgatókönyvírók fantáziájában adják oda minden spórolt pénzüket a szomszédnak úgy, hogy cserébe azt kérik tőle, tanítsa meg őket látni azt is, amit nem látnak. Tényleg: mi ez?
Mikor így megbombázzák az embert ezekkel a generációkon átívelő harmonikus kapcsolatokkal, finom és érzékiségtől majdnem tökéletesen mentes szerelmekkel, hazatalálásokkal és a művészet boldogító hatalmával, vajon mire számítanak? Miért van az, hogy a film, amely mégiscsak önálló művészeti forma, az írásba van beleszerelmesedve, nem csak a történet szintjén, tehát nem csak az a tét, hogy vajon elkezd-e írni szegény ember vagy győz az égetett szesz, és még az is az elvek közé tarozik, hogy nem, nem adjuk a jogokat el a filmeseknek. De ezen túl is csupa keresettség, irodalmi szöveg, nem létező párbeszéd a film, dicstelen aforizmakísérletek sora. Miközben gátlástalanul hajigálják ránk a kutya, gyerek, mozgássérült trió könnyfakasztó gránátjait, még azt is
Ez utóbbiban egyébként igazuk van.
