Két szálon indulunk: az egyiken Jacob, a középkorú forgatókönyvíró feleségével örökbefogadásra készül. A másikon Ali otthagyja az egyetemet, hogy vízvezeték-szerelőként dolgozzon. De felkeresi őt egy férfi is, és kéri, hogy térjen vissza a dán hadseregbe tolmácsként (Ali perfekt fárszi és arab). Ali igent mond.
Jacobot erősen szorongatja Hckon, követeli tőle a készülő háborús film könyvét. Késő éjjel hazafelé szuburbiába a dúlt Jacob elgázol valakit. Csak nem Alit? De, őt. És ő mindjárt meg is kéri a szimpatikus gázolót, hogy vegye el a táskáját. Ilyet utoljára A koppányi aga testamentumában láttam, csak ott vele adták az áldozat lányát is.
Kisvártatva kiderül, hogy ez már az után történt, hogy Ali visszatért Afganisztánból. A táskájában pedig dán katonák által elkövetett kínzások és gyilkosságok dokumentációja volt (pár fénykép és egy napló). Már ennyiből is látszik, hogy összeesküvési elméletre felszerelt kergetőzéshez lesz szerencsénk, finoman szólva is szabados időkezelés kíséretében - ne szépítsük, Boe szándékosan nehezíti nézői dolgát avval, hogy szórakozik története egyes elemeinek időbeli összekapcsolhatóságával. S ez a legtöbb álmoskönyv szerint akkor használatos művészi eszköz, ha nincs birtokunkban a kellő dramaturgiai erő mondandónk szabatos közléséhez. Most erről van szó. Boe egyébként lendületes és érdekes, helyenként dögösnek is mondható filmjének nem kicsit tesz be a bűvészkedéssel kombinált művészkedés.
