Általában az a baj az olyan témájú filmekkel, amelyben a városi ember a természettől várja a megoldást élete problémáira, hogy legtöbbször hiába hatásosak, rendkívül hamisak szoktak lenni. Azonban Jean-Marc Vallée (Mielőtt meghaltam) szerény, okosan érzelmes és kifejezetten találékony rendezése nem valamiféle világtól elvonulós ideológia népszerűsítésére használja Cheryl Strayed történetét, illetve a róla szóló önéletrajzi könyvet – hanem arra figyel, ami ebben a sztoriban valóban érdekes, hasznos, tehát igazán katartikus tud lenni.
Az igazi utat magadban járod
Önmagában persze már az is elég egy filmhez, hogy egy túrázásban tapasztalatlan, fiatal hölgy 1500 kilométert gyalogol kietlen, embert próbáló tájakon át, hosszú hónapokon keresztül, hátán egy darab hátizsákkal. Ám Vallé direktori minősége és Nick Hornby forgatókönyvének nagyszerűsége nem merül ki abban, hogy megmutatják nekünk, mit is látott Cheryl a nagy menetelés közben, vagy éppen fizikailag hogyan viselte a megpróbáltatásokat. Igaz, ez is fontos a Vadonban, elvégre abban is kiemelkedik a hasonló alkotások közül, hogy főszereplője nem olvad egybe az anyafölddel, nem a nomádság, vagy egyfajta vallási áhítat miatt vág bele a kalandba – ezért hát igenis baromira tud örülni egy zuhanynak, vagy éppen annak, hogy benzint szerzett mobilmelegítőjéhez, s végre forró kását tud enni vacsorára. Igenis szereti a kényelmet, de mégis úgy döntött, muszáj rendet rakni a fejében, s erre érezte alkalmasnak ezt a kimerítő vállalkozást. Közben pedig érzékletesen, szerethetően villant fel a film abból is valamit, hogy miképpen néz ki egy ilyen túra lebonyolítása, milyen közösségek alakulnak ki egy-egy pihenőhelyen – bár arra azért mindvégig ügyel, hogy a fókusz hősnőnkön maradjon.
Felcsendül az El Condor Pasa. Majd megint. És megint.
A Vadon kiválósága leginkább abban áll, hogy finoman, megértően, különösebb hatásvadászat nélkül mutatja meg Cheryl problémáit: már-már költői szépséggel elhelyezett, rövidebb flashbackekben ismerjük meg előéletét, baklövéseit, s mire célba ér, bizony azzal is tisztában leszünk, miért is kellett ilyen sokat mennie ahhoz, hogy a múltat valóban maga mögött tudhassa. Úgy jelennek meg nekünk ezek az emlékek, hogy a film ritmusa se bicsaklik meg tőlük – ritkán látni ennyire ügyes vágásokat, képi asszociációkat egy ilyen, egyszerűségre, érzékenységre törekvő alkotásban. Ráadásul a zenehasználat is kiemelkedően ízléses, sőt, ahogy Vallée a film kulcsdalát, a Simon & Garfunkel duó klasszikusát, az El Condor Pasát használja, egyenesen zseniális: a felvétel többször elindul a játékidő alatt, de mindössze kétszer folytatódik – a drámai csúcspontnál, s érthető módon a végefőcím alatt. Mégse lesz unalmas, hiszen amellett, hogy nagyon illik a film hangulatához, többszörösen is fontos a dramaturgiai szerepe.
Tényleg belül túrázik
A direktor előző filmjével ugye Oscarhoz segítette két szereplőjét, Matthew McConaughey-t és Jared Letót – és most is teljesen kiérdemelten jelölik a díjra Reese Witherspoont és Laura Dernt. Vallée pazarul tud bánni színészeivel, pontosan azt hozza ki belőlük, se többet, se kevesebbet, ami nekünk kell a történet átéléséhez, megértéséhez. Witherspoon nem csak azért tűnik igazinak, mert smink nélkül csinálta végig a forgatást, hanem azért is, mert valóban mer sebezhető lenni, mégse játszik rá a dologra. Dern alakítása pedig azért káprázatos, mert pontosan annyira és úgy van jelen a filmben, ahogy egy édesanya helyet követel magának a tépelődő ember fejében: érzelemdús jelenésként. Remek film, szinte észrevétlenül mászik be a lelkünkbe. S ott túrázik jó ideig.
Kinek ajánljuk?
- Aki szereti azokat a filmeket, amelyek többek, mint aminek látszanak.
- Aki mindig is kedvelte Reese Witherspoont.
- Hátizsákos kalandoroknak, természetesen.
Kinek nem?
- Aki köszöni szépen, de a szomszédos tisztáson, vagy az erkélyen is meg tudja oldani a gondjait.
- Akinek Witherspoon csakazértis Doktor Szöszi marad.
- Aki nem bírja nézni, amikor leszakad a köröm.
9/10
