Egy film, aminek az elején azt hittem, hogy unni fogom. Már süppedtem bele a puha bársonyszékbe, nehezültek a pilláim. De akkor megszólalt a zene és hirtelen megláttam, amit eddig nem: a szemeket és a mosolyokat. Azt a boldogságot, ami a legbékaszerűbb embertársunkat is széppé teszi, amikor a gitárján játszik. Eddig készült filmjeivel ellentétben most a zenét nem, mint kiegészítő elem használja a finn rendező a szociális környezet bemutatására, hanem magát a zenét adja át nekünk, ami körülöleli és meghatározza a brazil emberek mindennapjait. A film nemcsak a zenéről szól, hanem azokról az emberekről, akik játsszák, vagy csak hallgatják. A choro különböző színű, osztályú, korú és nemű embereket egyesít. "A zenében testet ölt egyfajta testvériség, ami minden jól sikerül choro előadásakor létrejön a zenészek és közönség közt Brazília az ellentmondások országa, hatalmas társadalmi különbségekkel, a népesség nagy része állandó élet-halál harcot folytat a fennmaradásért, de végül az öröm mindig győz. És ebben a zenének nagyon fontos szerepe van" - mondja a rendező. Annyira lennék néha gondtalan kislány a film végéről, aki a brazil tengerparton a lemenő napba táncol. Olykor sokat segítene a magyar valóságtól tépázott lelkemen.
