Dzsingisz kán nem volt rossz srác, csak rossz volt a sajtója - állapította meg nemrégiben Mongólia miniszterelnöke, Elbegdroj Tsahkia. Talán arra célzott, hogy kis kedvence leigázta, leölte vagy rabszolgasorba taszajtotta a XII. század végén, XIII. elején a fél világot? Ezen a csorbán próbál most nyilván köszörülni egyet - jó, emberi oldaláról bemutatni a vérengző kánt - orosz rendezőnk, német-kazah-mongol és orosz koprodukcióban. Persze az oroszok (szovjetek) sem bántak kesztyűs kézzel a nagy kán hírnevével a megszállás alatt; az állítólagos sírjához vezető utat tankokkal őrizték, nehogy szelleme életre hívja az elnyomva szunnyadó mongol öntudatot. De hol marad Hollywood? A kérdés jogos. Próbálkoztak ők is: 1956-ban, Utah államban, figyelmen kívül hagyva azon mellékkörülményt, hogy a forgatás helyszínén korábban több atomrobbantást is végrehajtottak, így rákban halt el a stáb számottevő része. Hollywood - tartván a kán post mortem is elég halálos erejétől - Dzsingisz legendájába nem ütötte többé az orrát. Mi, magyarok és a művelt Európa, azon belül is az NSZK a Dschinghis Khan együttes eurodisco slágerével ápoltuk és őriztük a közkedvelt mongol vezető nimbuszát. Ki ne emlékezne a "he Reiter, ho Reiter, he Reiter immer weiter" halhatatlan soraira? Az 1979-es Eurovíziós Dalfesztiválon 4. helyezést szerzett dal - én kérek érte elnézést - szövegéből megtudjuk, hogy a kán és katonái a pusztai széllel lovagolnak, félelmet keltenek, amerre csak járnak, és sem a villám, sem a mennydörgés nem képes megállítani őket. Nos, tévedtek.
Bodrov elmeséli, hogy a mongolok igenis rettegtek a villámlástól és Szent Péter hordóitól, Temüdzsin ereje épp abban állt, hogy ő viszont nem. Hányatott gyermekéveiből adódóan - apját megmérgezi ellensége, neki meg menekülnie kell, ha kedves az élete, márpedig kinek nem az - az alig tízéves Temüdzsin éveket tölt a természet kénye-kedvének kiszolgáltatva, és megtanul dacolni a villámmal és dörgéssel. Ennek nagyobb jelentősége az egykori vértestvére, később legádázabb ellensége, Dzsamuka elleni harcban lesz, mikor is Tengri, az Ég Kék Istene - Temüdzsin a film végéig a farkas képében megjelenő Tengri kegyeltje - úgy segít Dzsingisznek a mongol törzsek egyesítéséért vívott végső ütközetében, hogy hatalmas ég- és földindulást varázsol. Ettől aztán minden mongol pajzsa és lova árnyékába bújik, kivéve Temüdzsint, minek láttán a többezres horda behódol. De nem ez az egyetlen jelenet, amikor okkal érezzük, hogy Coelho egyik regényébe csöppentünk; ne soroljuk, mert fontosabb a Mándoki-Késmárky-Strobel-Heichel-Bender "ötös fogat" másik döntő tévedése, miszerint Temüdzsin minden nőt a sátrába rángatott, és egy éjszaka alatt hét gyermeket nemzett volna. Az igazság ezzel szemben az, hogy már 10 éves korában kiválasztja a keskeny szemű és erős lábú Börtét - az erős láb a nőnél azért fontos, mert az teszi boldoggá az urát, a keskeny szem meg keveset lát, így engedelmesebb, mint a kerek szem, mert az olyat is lát, ami nincs. A Temüdzsint szerető férjként, apaként és igazságos, jóságos vezérként ábrázoló Bodrov valóban javít egyet-mást Dzsingisz kán píárján, csak kár, hogy a fél világ leigázását 120 perc után a narrátorra meg a vászonra írt szövegre bízza.
Ámbátor tartok tőle, hogy ezt inkább a trilógia második része meséli el nekünk. Sag schon, túléltük a tatárjárást is.
