Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú kismalac túr, még azon is túl, Meseország királyi palotájának egy titkos toronyszobájában a varázsló és segédei azon fáradoztak, hogy a mesék újra és újra rendben folyjanak, a jók elnyerjék méltó jutalmukat, a gonoszak megérdemelt büntetésüket.
Egyszer csak, hogy-hogy nem, a Varázsló úgy döntött, hogy kiveszi éves szabadságát, és elutazik Skóciába - golfozni. Igen ám, de a varázsló munkája óriási felelősséggel jár, ezért fontos volt számára, hogy a feladatokat a legmegbízhatóbb embereire bízza. Most azonban - úgy látszik - a varázsló nem fontolta meg eléggé a döntést, és két segédjét, Munkot és Mambot bízta meg a mesék őrzésével. A két könnyelmű lurkó nem sokáig maradt a helyzet, no meg a királyi palota magaslatán, mert miután civakodásuk eredményeképp lelepleződött titkos feladatuk, Hamupipőke gonosz mostohája, Frieda átvette az irányítást. Több sem kellett neki, rögtön hadsereget kovácsolt a birodalom gonoszaiból, és a varázsló mérlegének és mágikus erejű távirányítójának segítségével felborította az egyensúlyt, veszélybe került a jók győzelme. A gonosz mostoha azonban nem számolt azzal, hogy közben Hamupipőke - beceneve: Pipő - öntudatra ébred, felveszi a kesztyűt, és harcba száll boldogságáért, amely nem feltétlenül egyezik meg az eredeti happy enddel.
A szerepek és szereplők "összekutyulása" - ami a Shrek óta egyáltalán nem hat újdonságként - sok humoros jelenetre, vicces figurákra (néhányan egészen kiemelkedően sikerültek), a történetben meglepő érintkezési pontok kialakítására kínál lehetőséget, bár ez emlékeztethet akár a Herkules-típusú filmsorozatok mitológia zanzájára, ami a nézők fejében is komoly zűrzavart idézhet elő. A film vicces, aranyos, és talán mondanivalója is van, méghozzá valami olyasmi, hogy nem csak egyféle megoldás létezik, a hősök - ha valaki akár rossz szándékkal is, de kizökkenti őket a normál kerékvágásból - megváltoztathatják a saját sorsukat.
Pipő, aki megjelenésében sem hasonlít a Disney-féle "szépségideálhoz" (bár a film a rajzok kidolgozottságát tekintve leginkább a korai Disney animációkhoz hasonlítható) hirtelen úgymond emancipálódik, és végül kislányos ábrándjait kinőve, mégsem a herceget választja. Mintha az alkotók az által akarnának túlmutatni a "régimódi" meséken, hogy a történetek indoklási hézagait hibaként róják fel. Mintha nem lenne elég, hogy Hamupipőke beleszeretett a hercegbe, mert beleszeretett, és kész, mintha az a végkifejlet silányabb lenne. Pedig nem az, csak ez a Pipő nem az a Pipőke. Aki nem hiszi, járjon utána ... egy borongós szombat délelőttön.
