Egyszerű a képlet: egy férfi, egy nő és egy másik nő. Utóbbi még csak nem is különösebben vonzó; a jóravaló asszonyka a plusz tízese ellenére lazán maga mögé utasíthatná a községi szépségversenyen. Emberünk némi famegmunkálás és pár akkordnyi komolyzene együttes hatására mégis beleszeret - mással legalábbis nem lehet magyarázni a meglepő érzeményt, hőseink ugyanis alig beszélnek, ha mégis, akkor olyanokat mondanak, hogy "veszek festéket az ablakhoz", hosszú csend, "glicerinest vegyen", még hosszabb csend, "jó", majd mindenki megy a dolgára. Lassan, de biztosan bontakozó szenvedélyükről szavak helyett az eltitkolt tekintetek, az apró, tétova mozdulatok, a bátortalan érintések mesélnek. Történetük nem sok meglepetést tartogat, mégsem válik unalmassá - részben a nagyszerű színészi játék, részben a romantikusfilm-szabályzat elhagyása miatt. Mintha nem is filmet néznénk, hanem egy kulcslyukon lesnénk valami nagyon intim dolgot, ami biztosan nem ránk tartozik. Nincs drámázás, nincsenek nagy szavak, sem búgó hangú vallomások. Kicentizett szerkezet sincs; csak úgy történnek a dolgok, minden esetleges. A "szeretlek" szó párszor elhangzik ugyan, de sosem ott, ahol várnánk, csak a reggeli kávé mellé bekészített rutinként. A háromszög tagjai ugyanazzal a hallgatag melankóliával fogadják az egész életüket felbolygató történéseket, mint az ablakkeret elkorhadásának tényét. Az ácsmunkáról lényegesen több szó esik, mint a kapcsolatokról - azok csak mintegy mellékesen folydogálnak a semmibe.
