Két óra tömény ömlengés és szájbarágás, ennyit találunk a Holnapolisz csillogó felszíne alatt. Ez történik, ha Brad Bird a szintén Disney érdekeltségbe tartozó Pixar helyett közvetlenül az anyacégnek dolgozik…
Imádom Brad Bird munkásságát, minden idők egyik legcsodásabb mesefilmjének tartom a Szuper havert, de a Mission Impossible: Fantom protokoll, és a Pixar istállójából kikerült L’ecsó és A Hihetetlen család is csak öregbítették a rendező hírnevét. Bird most közvetlenül a Disneynek dolgozott, és a Holnapolisz formájában legnagyobb szomorúságomra elkészítette az elmúlt évek legédeskésebb tanítómeséjét. Lehet, hogy ez a film az ékes bizonyítéka, hogy végérvényesen felnőttem, de sem a szuperfényesen csillogó díszletek, sem George Clooney deresedő halántéka nem tudta elérni, hogy ne ásítozzam végig a filmet.
Hogy mi a legnagyobb gond a Holnapolisszal? Hogy üres. Hogy mellőz minden mélységet. Sem a karakterek, sem a történet szintjén nem lép túl a mese mint műfaj egyszerűségén, és éppen emiatt nem is tud érdekes lenni. Talán 12 évesen a látvány kellőképpen magával ragadó, hogy az ember gyereke ne érezze a filmben tátongó űrt, de erősen túl a kamaszéveimen a Holnapolisz egy percig sem tudott lekötni.
A főszerepben George Clooney, aki minden öniróniát mellőzve alakítja a kiábrándult egykori gyerekzsenit, akinek minden vágya, hogy visszajusson Holnapoliszba. Új esélyt Caseytől (Britt Robertson) kap, aki egy kislány, Athena (a valóban igéző szépségű Raffey Cassidy) segítségével talál átjárót a jövő városába. Az emberiség felébredésének reményéről papoló botegyszerűségű történet – amit sajnos szintén Bird követett el – szimplán csak a világvégével fenyeget, de ez a fenyegetés annyira súlytalan, annyira színtelen, hogy sokáig gondolkodnom is kellett, mi is volt a tét ebben a filmben. Esélyünk sincs aggódni hőseinkért, a főgonosz (Hugh Laurie) is csak egy bosszantó szomszéd megátalkodottságával bír.
A legnagyobb szívfájdalmam, hogy a Holnapolisz egy brutálisan nagy kihagyott ziccer. Az alapgondolat kiváló, az utóbbi évek környezettudatos hollywoodi trendjéhez is remekül illeszkedik, tényleg guszták a képek is, de az egész film bosszantóan Disney. A családi értékek, és úgy egyébként az értékrend, a finomkodás, a didaktikus modor, a jellegzetes képi világ, mind-mind olyan tipikus jellemzők, amikből már pár perc alatt kitűnik, melyik stúdió művét nézzük. A Walt Disney Pictures korhatár nélkül megtekinthető filmjei csak akkor tudnak jól működni, ha némi öniróniát, vagy legalábbis humort felmutatnak a fentiek mellé, máskülönben önmaguk paródiájává válnak. Így történt a Holnapolisszal is, ami csak egy dologról feledkezett meg, hogy A családi mozidélutánnak Disney-vel bizony már réges-régen vége van, és a kétezres évek második évtizedében a boldog békeidők megidézése már több mint anakronisztikus.
P.S.SPOILER: A film egyetlen érdekes része Frank és a gyerektestbe zárt Athena szerelmének felvillantása. Persze az alkotók közelébe se mentek, hogy némileg provokatívan a plátói mezsgyéről kimozdítsák a szálat, de azt azért megjegyezném, hogy ha megteszik, az nemcsak izgalmas, de megkockáztatom, hogy forradalmi új dimenziókat adhatott volna a történetnek.
Értékelés: 5/10
