A szarvasvadász (1979)

A vietnámi háború idején játszódó Szarvasvadász eredeti forgatókönyvében az akkor még nagyjából ismeretlen Meryl Streep szerepe elhanyagolható volt – ő játssza Christopher Walken menyasszonyát, aki Robert De Nirónak is tetszik, ám Michael Cimino rendező ragaszkodott hozzá, hogy a színésznő nagyobb teret kapjon, sőt, arra is bátorította, hogy ő maga írja meg párbeszédeit. Ennek ellenére a forgatás aligha lehetett emlékezetes Streepnek, hiszen együtt játszott akkori szerelmével, a zseniális John Cazale, aki ekkor már a halálos beteg volt és éppen csak megérte a forgatás végét – a stúdió nem is akarta alkalmazni, de Streep és Cimino is kiállt mellette, kezelési költségeit pedig De Niro fizette. Walken Oscar-díjat kapott, Streep pedig megszerezte az első jelölését az eddigi 19-ből, történetesen a legjobb női mellékszereplő kategóriában.

Kramer kontra Kramer (1980)

A Szarvasvadász után ne kellett sokat várni az igazi díjra, bár érdekes módon ez is a legjobb női mellékszereplő kategóriából érkezett, noha Streep neve is szerepel a címben. Ő Joanna Kramer, aki egy szép napon úgy dönt, kisétál férje és kisfia életéből, hogy hogy az anyaszerepből kiszakadva végre megpróbálja megvalósítani önmagát. Így a gyerekkel járó összes gond az apára szakad – ez ugyebár Dustin Hoffman -, aki kénytelen újra felépíteni az életét: megtanulni a gyereknevelés csínját-bínját, s mindeközben az állását is megtartani. Másfél év után, miután az apa minden feladatába tökéletesen beletanult, ismét megjelenik Joanna, és ahogy azt a cím is sejteti, megindul a harc a gyerekért, amiben senki sem nyerhet. A kissé manipulatív, de remekül megrendezett film készítői összesen öt Oscart vihettek haza, Hoffmannak is jutott egy belőlük, megérdemelte.

Sophie választása (1983)

Stingo, a délvidéki amerikai író Brooklynban megismerkedik két lengyel bevándorlóval, Sophie-val és az érzelmileg labilis Nathannal. Nem sokkal a második világháború után vagyunk. A katolikus Sophie túlélte ugyan a koncentrációs tábor borzalmait, de két gyermekét elvesztette. Sophie múltját homály fedi. Az asszony nem tud beszélni róla, mert képtelen szembesülni szülei tetteivel és a saját, múltbéli életével. Gyötrő bűntudata választás elé állítja. És Sophie választ. Alan J. Pakula sokat kockáztatott, hiszen egy nagyon sikeres, hatalmas érzelmi töltetű regényt dolgozott fel, de elsősorban Meryl Streep tényleg fantasztius, erős és egyben gyengéd alakításának hála, sikerrel járt – Streep pedig megkaphatta a várva várt legjobb színésznőnek járó Oscart.

Silkwood (1984)

Streep gyakorlatilag a Sophie választása forgatásáról sétált át Mike Nichols filmjébe, amely egy valóban megtörtént tragikus esetet dolgozott fel. Karen Silkwood egy urániumrudakat gyártó üzemben dolgozott, amely reaktorokat és más egységeket szolgált ki, és hamar, de nem elég hamar felfigyelt arra, hogy vezetőség minden lehetséges alkalommal csal, ha a költségekről és a dolgozók biztonságáról van szó. Karen és kollégái a biztonságosnak tekintett sugárzás mennyiség negyvenszeresének voltak kitéve, és amikor rájött, hogy a szakszervezettől sem várhat valódi segítséget, maga kezdett el a biztonságos munkakörülmények érdekében kampányolni – majd titokzatos balesetben hunyt el. A nálunk kevésbé ismert Silkwood egyértelműen az Erin Brockovich (2000) előképe, de arról is nevezetes, hogy mind Kurt Russell, mind Cher itt mutathatta meg először drámai képességeit.

 Veszélyes vizeken (1995)

Meryl Streep kemény csaj, és ezért szeretjük. Remekül adja az érzékeny nőt, a gondolkodót, a konfliktusban őrlődő hősnőt, de akkor a legjobb, ha az asztalra kell csapni, mert azt senki sem csinálja nála jobban. Itt ráadásul egyfajta akcióhős, a vadvízi evezés mestere és igazi túlélő, illetve a családját védő anyaoroszlán, aki ráadásul húsvér nő. A történet elején ugyanis kicsit flörtöl is Kevin Baconnel, amíg rá nem jön, hogy ki is az illető – mármint nem egy híres, táncoslábú színész, hanem egy eszes bakrabló, aki társával és a zsákmánnyal a zúgókon keresztül lépne le, de még egy kedves családot is zaklatnának közben. Streep az evezős részek zömét maga csinálta meg, bár a rizikós folyószakaszon profik helyettesítették, a lényeg azonban a vagányság, és ebben is tökéletes volt. A túraszerkó és a baseball sapka is remekül áll neki, és bár a sztori nem volt elég fajsúlyos az Oscar-versenyhez, azért beesett egy Golden Globe-jelölés, az is valami.

A szív hídjai (1996)

Meryl Streep és Clint Eastwood egy filmben, amit ráadásul a rendezőnek is kiváló Eastwood rendezett? Hát lehet ezzel hibázni? Aligha, és a rém szirupos magyar című film – az eredeti verzió a túl száraz Madison megye hídjai – egyszerre lett a kritikusok és a nézők kedvence. Pedig egyszerű történetről van szó, a 60-as évek közepén a National Geographic magazin fotósak egy vidéki kisvárosba érkezik, hogy az ottani, még a polgárháború idejéből származó hidakat fényképezze, és megismerkedik egy szabadlelkű háziasszonnyal – akinek férje és gyerekei éppen egy távoli vásárra utaztak. Az együtt töltött alig négy nap alatt a nő élete legnagyobb szenvedélyét élte át, amelynek történetét naplójában írta meg – és amit halála után gyerekei olvasnak el, hogy jól elcsodálkozzanak. A szerep Oscar-jelölést hozott, amit egy közös Streep-Eastwood filmtől abszolút el is vár az ember!

Adaptáció (2003)

Kétségkívül ez listánk legfurcsább filmje, kezdve onnantól, hogy két Nicolas Cage is szerepel benne. Persze, csak egy színész játszik itt, de két szereplőt, a forgatókönyvíró két alteregóját, egy harsány, és egy zárkózott verziót mint ikertestvéreket, és igen, Cage itt még jó színésznek számított. Mindkét pasas Susan Orlean (ő volna Meryl Streep) Az orchideatolvaj című könyvét akarja átgyúrni forgatókönyvvé, csakhogy a mű feldolgozhatatlan, így hőseink teljesen belegabalyodnak a fikció és a valóság különös keverékébe. A máskor jóval egyértelműbb, ha úgy tetszik, konzervatívabb szerepeket vállaló Streep boldogan ment bele a kisérkezetésbe, sőt, jól is áll neki a lazaság – még egy kis drogozás és szabad szex, sőt, egy gyilkossági kísérlet is belefér a dologba. Ráadásul „önként jelentkezett” a szerepre, amiért sokat lobbizott Spike Jonze rendezőnél, hogy megkapja, és még arra is hajlandó volt, hogy szokásos gázsijának a töredékét kérje – mondjuk megteheti, ne sajnáljuk.

Az ördög Pradát visel (2007)

Egy igazán jó színész a legkisebb szerepet is képes emlékezetessé tenni, és Az ördög Pradát visel a tökéletes példa erre. Streep ezúttal Miranda Priestly, a Runway Magazine rettegett főszerkesztője, a divat legnagyobb hatalmú úrnője: röviden, egy zsarnok. Ennek megfelelően Streep az első forgatási napon ezekkel a szavakkal fogadta a főhősnőt alakító Anne Hathawayt:  „Azt hiszem tökéletes vagy erre a szerepre, és nagyon örülök, hogy együtt fogunk dolgozni, de ez az utolsó kedves dolog, amit hallottál tőlem” – és ehhez tartotta magát, az utolsó napig szerepben maradt. Nélküle az a jól megcsinált, de feledhető vígjátékra aligha emlékeznénk már – és aligha jutott volna el a film az Oscar előszobájába. A karaktert egyébként Anna Wintourról, a Vogue legendás szerkesztőjéről mintázták, de mintegy is, kiről, hiszen Streep egy teljesen saját kreálmánnyal állt elő.

Mamma Mia! (2009)

Íme a film, amiben Streep farmer kezeslábasban rohangál a görög tengerparton, ABBA dalokat énekel, illetve Pierce Brosnan, Colin Firth és Stellan Skarsgard között őrlődik, nem maradhatott le a listáról, még akkor sem, ha csak Golden Globe-jelölésig jutott a legjobb vígjáték- vagy musicalszínésznő kategóriában. Bevallom, én sosem szerettem, de kénytelen vagyok belátni, hogy a Mamma mia! egy tökéletesen megcsinált szórakoztatófilm, a zenével és a több generációnyi remek színésszel, a turisztikai magazinnak is beillő görög tájjal – és, bár ezt talán kevesen vették észre, az antik görög tragédiákat megidéző dramaturgiával. Akárcsak a többiek, Streep is maga énekelt fel minden számot, és egyet, a Th Winner Takes it All-t egyenesen Stockholmban vették fel egy szuszra, amit a jelenlévő volt ABBÁ-s Benny Andersson kisebb csodának nevezett.

A Vaslady (2012)

Íme egy újabb példa arra, hogy egy amerikai is tökéletesen el tud játszani egy igazi britet – a másik példa természetesen a Bridget Jones naplója. Csak a megfelelő frizura, smink és arckifejezés és persze elképesztő rutin és tehetség kellett ahhoz, hogy Strep eljátszhassa Margaret Thatchert, a címbéli Vaslady-t, a konzervatív politikust és Nagy-Britannia első női miniszterelnökét. Phyllida Lloyd életrajzi filmje igyekszik hű képet festeni a XX. század egyik legellentmondásosabb és mégis legkevésbé ismert politikusáról, aki – mint megtudhatjuk -, pályáját még kémikusként kezdte, és érdemei közé tartozik a gépi fagylalt sűrűségét meghatározó anyag kidolgozása, és akinek megannyi akadályon, ellenségen és baráton kellett átgázolnia, hogy eljuthasson Anglia legmagasabb posztjára – természetesen a király trónt leszámítva. Streep a szerepért egymillió dollárt kapott – a teljes összeget a Women’s History Museum számára ajánlotta fel, kárpótlásul Oscar-díjjal jutalmazták, akárcsak a sminkesét.