Már a Dirty Dancing első része sem tűnt ki különösebb erényekkel, leszámítva Patrick Swayze és Jennifer Grey szédületes táncjeleneteit. A Dirty Dancing 2, ha lehet, túltesz az 1987-es film olcsó érzelmességén, nevetséges társadalmi hazudozásain, ügyetlen klisékbe szorított figuráinak hiteltelenségén, szituációinak mesterkéltségén. Ahogy a táncon és zenén kívül (abban is minden paródiát súrolóan hamis volt) ennek a filmnek sincs egyetlen őszinte, méltányolható pillanata sem.
Ugyanaz a társadalmi hazugság - gazdag, középosztálybeli leány, lenézett pária-fiú titkos románca - itt még megtetéződik politikai "kandírozott mandarinzselészínű áramvonallal" (copyright by Tom Wolfe), ami nem más, mint a forradalom győzelme előtti utolsó pillanat Havannájának bosszantóan hamisított "hazafias közhangulata". Az értelmetlenségig érthetetlenné elmázolva. Ugyanazok a leegyszerűsített konfliktusok, dimenzió nélküli figurák, mint korábban. Az egykor legalább szexis és pazarul táncoló Swayze most kiszolgált tánctanárként van berángatva a képbe. A filmtől függetlenül szomorú, esendő pillanatok a viszontlátás rövid jelenetei. Szép képzavarral szólva, nem a dicső múlt, hanem az idő vasfoga suhan át a légen. Nyílvánvalóan alibi-szerep, a nevére volt szükség. Ő a film becsali sztárja.
Megfejthetetlen rejtély, ha már folytatódik, miért a Batistát és a jenkiket épp kiebrudalni készülő 1958-as Havannában folytatódik a Dirty Dancing, amikor a történetben ennek bizonyos olcsó egzotikumon túl semmi valódi súlya sincs. Igaz, jószerivel az egyetlen érdekesség a filmben, hogy látunk néhány képeslap-képet Kuba fővárosáról. A sztori a régi: tipikusan harmonikus amerikai család, tipikus jómódban élő leánykája a papa új szolgálati helyén, Havannában inkább tölti idejét a lenézett "bennszülött" pincérfiúval, semmint egy másik - természetesen szintén tipikusan harmonikus - amerikai család jó partinak számító fiacskájával. A titkolt barátságban a kerítő szerepét itt is vérpezsdítő tánc, a szemérmetlenül erotikus salsa játssza. Az álmatag Barbie-babát Romola Garai végig úgy adja elő, mintha tejföl folyna az ereiben, nagy képzelőerő kell hozzá, hogy elhiggyük, a salsát, mint a lázadás szimbólumát (!) maga akarja járni barátjával egy országos táncversenyen. Diego Luna sem az a kimondottan "latin szerető"-típus, de legalább vérében van a tánc. Hogy valójában mennyire, annak megtapasztalásában komoly akadályt jelentett az ideges vágás és a nem igazán szemfüles kamera önmegtartóztatása.
A film végén ahány szál, annyi marad elvarratlanul. Mintha elfelejteték volna befejezni a sztorit. Marad a szörnyű gyanú: lesz ebből még Dirty Dancing 3 is.
