Fülsiketítő lárma, eszeveszetten zakatolnak a szövőgépek, az üzemcsarnokban forr a munka. Vékony, űzött teremtés érkezik ziláltan, talán kiabálna, mondani akarna valamit a gépük fölé görnyedő sorstársainak, de az istentelen zajban semmi esélye. Egy pillanatra úgy tűnik, minden elveszett, egyedül marad a bajával. Aztán hirtelen felragad egy papírdarabot, valami kartont, felugrik egy ládára, asztalra..., s nagy ákombákom betűkkel rápingál pár betűt: union (szakszervezet), s a feje fölé emeli. Először csak egy gép, aztán (persze) egyre több áll le a csarnokban. Az őrjítő kattogás előbb csak halkul, aztán néma csend telepszik a helyére. Ilyen egyszerű az egész, Sally Field megnyerte a csatáját - tegyük gyorsan hozzá, minden fronton: Martin Ritt 1979-es Norma Rae című filmjéért a legjobb női alakítás Oscarját kapta (a film 4 jelölése közül kettő ért célba, a másik zenei volt).

A mozinál nem lehetett parkolni, sietve kellett átvágni az utcákon, az ünnep kipakolt díszletei közt...

Van egy nyelv ezen a bolygón, világnyelvebb az angolnál, az eszperantónál; kevesebbben beszélik ugyan, de jóval többen értik. Hollywood nyelve, melyen simán meg lehet menteni a világot; melyen eddig a legtöbbször mondták, hogy "szeretlek"; melynek használatakor rebegnek a pillák, megrándulnak az ajkak, olyan gesztusok kísérik a szavakat, amik az életben nyilván falsul hatnának. Olyan nyelv ez, mint a miénk - magunk is ezerszer kicsúfoltuk. Ezen a nyelven könnyű szólni mindarról, amiről magunk közt még hallgatni is nehéz. Ezen a nyelven könnyű hazudni, ezen a nyelven a hazugság is könnyen cáfolhatatlan igazsággá válik. E nyelv sarokszavai az igazság, a barátság, a hazaszeretet, az önfeláldozás, a szerelem; ez a nyelv vesztesekre és győztesekre osztja a világot. Ez a nyelv általában két óráig érvényes, és csak a moziban használatos. Ellenőrizhető adatok állnak a rendelkezésünkre arról, hogy szeretjük-e vagy sem (box office), még ha időnként a magunkfajta prüszköl is ellene. A bevezetőben felidézett jelenet: idézet e nyelv egyik csúcsközleményéből, minek okán beszélhetünk Norma Rae nyelvéről, s sorolhatnánk az ahhoz jobban és kevésbé mérhetőket, említhetnénk Don Corleone vagy akár King Kong nyelvét is - nem minőségi, de nem is mennyiségi kérdés ez. Mára adottság, mindenki jobban jár, ha a helyén kezeli. Az is, aki (adott esetben talán pont helyesen) más hangon kíván szólani.

A(z egyébként a nemrégiben e hasábokon bőségesen tárgyalt Szabadság vihara című dokumentumfilm inspirációjára készített) Szabadság, szerelem című játékfilm e nyelven mesél az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeiről - egy szerelem és a magyar vízilabdacsapat olimpiai szereplésének felidézésével. Hollywood nyelvén mesél. Minden úgy van, ahogy azt nyelvkönyv tán le sem tudná írni, a fiú úgy a huszadik perc táján találkozik a lánnyal, az ötvenedik perc táján először csókolják meg egymást..., s a fiúk a medencében (s az utcán) szembemennek a ruszkikkal.

De ki a bánat hatódik meg a világ "nagy" történeteitől? Valóban azok-e a nagy történetek, amik annak vallják magukat? A melbourne-i olimpia magyar-szovjet vízipóló-elődöntője (harsogjanak bármit a szalagcímek, mondjon bármit akárhány film) márpedig semmiféle reváns nem volt az eltaposott forradalmunkért. S egyetlen cseh- orosz hokimeccs nem volt válasz a prágai tavasz eltiprására. Az ilyesmire a történelem szokása válaszolni, mikor hogy van kedve hozzá.

Most, épp forradalmunk szép évfordulója felé közeledve kitűnő erőink - a producer (Andrew G. Vajna), akinek családja innen menekült oda, s aki ott vitathatatlan sikereket ért el pályáján (mondjak bármit, mondjon bárki bármit a Rambóra, a Terminátorra, a Die Hardra, a sikerük vitán fölüli); a fiatal rendező (Goda Krisztina), aki ott tanult; fiatal színészeink (Dobó Kata, Fenyő Iván), akik szintén belekóstoltak már Hollywoodba; vagy akár az itthon első számú sztárnak számító fiatal férfiszínész (Csányi Sándor) - kiállnak, s letesznek elénk egy produkciót az egyik legnagyobb kincsünkről, legértékesebb valutánkról - az 1956-os forradalomról - azon a nyelven, amit a világon a legtöbben megértenek. S produkciójuk a maga keretei között igen biztosan áll a lábán, a helyén van. Tele az adott körülmények közt magasztosnak ható pillanatokkal - most mit szépítsem, úgy bőgött időnként a délelőtti előadás ellenére majdnem teli mozi, mint a záporeső (és úgy tapsoltak a végén, mint a színházban). Persze mindennek ki lehetne nyilván mutatni az előzményeit, s adódnak pillanatai a filmnek, amiken legszívesebben a zsöllyéből löktük volna túl, de éppen abban az arányban, mint a nagynak számító hollywoodi blockbustereknél.

A Szabadság, szerelem - nem mondom soha többet, hogy a maga nemében - egy átgondolt, s becsületesen kivitelezett munka. Immár nekünk is van egy hollywoodi filmünk, olyan, amit mindenki mindenhol ért, amit itt is ért minden moziba járó. Jó, hogy van, mindenkinek kellene hogy legyen legalább egy ilyenje. Hogy mennyire vagyunk kisegítve vele, bolond, aki firtatja. A magam részéről (bár ez pusztán privát közlemény, nem kell törődni vele) annyit mondhatok, nem bántam meg, hogy a forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának délelőttjét erre a filmre fordítottam a Corvin moziban. Még akkor sem, ha utána - míg a mozitól elvergődtem a kocsiig - módom nyílt megszámolni a rendőröknek épp kiosztott összes pajzsot.