Megszökik egy veszedelmes bűnöző, s iszkol a mexikói határ felé. Nyomában az FBI. Útja valami arizonai porfészken vezet keresztül, ahol nehézségei támadnak a helyi seriffel – ki nem látott még ilyet.
Ilyet még nem látott senki sem! Arnold Schwarzenegger nagy visszatérésében (egyfelől megígérte, másfelől onnan még senki nem küzdötte vissza magát a vászonra, ahol ő járt) gyakorlatilag egyetlen olyan fordulat, gesztus, árva hang vagy nyomorult képkocka nincsen, amit már ne láttunk volna ezerszer. Ráadásul távollétében nevezett csak felejtett, már ami a játéktudást illeti.
A mellékszereplőket a rendező – jól látható szándékossággal – szóhoz sem engedi jutni, pedig keresett hollywoodi jellemszínészek egész csinos kis sereglete fut ki a pályára. De Forest Whitaker (és vele az FBI teljes szakirányú apparátusa) mintha lekéste volna a mozit, csak szalad, szalad, de mire odaérne, vége is a filmnek. Harry Dean Stantont húsz jelentéktelen másodperc után lelövik, mint egy kutyát. Peter Stormare korábbi rosszfiúinak még csak az árnyékát sem játszhatja el, egyedül Luiz Guzmán marháskodhat egy kicsit, de ő sem viheti túlzásba. Mindehhez képest Schwarzenegger félpercenként mond valami háromszavas mondatot, köztük korábbi aranyköpéseinek paródiáit, hátha ezek közül is megjegyzünk egyet (nem fogunk, minek), s már láthatóan nehezen is mozog, ugyan kismilliószor bemondják, hogy elérte a nyugdíjkorhatárt, de feleslegesen, hisz nem zavar senkit. Elhiszünk neki és az alkotóknak is mindent.
A film (mert ez az, az hétszentség) végén, nem fogják elhinni, csak ketten maradnak, már a képen tudniillik, a győztesek a takarásban ölelkeznek, ketten tehát, az ifjú, sportos rosszfiú, s a bevallottan nyugdíjas, látványosan mozgáskorlátozott exkormányzó. Megküzdenek egymással, ja, ez ilyen film. Mit gondolnak, ki győz? Igen, ő. És ez tök oké így. Nem azért, mert olyan jól lenne vágva, hogy hitelesnek hat a verekedés. Mégis hiteles, minden mozdulat a helyén, győz a jobbik. Mert azt mindenki tudja, hogy Schwarzenegger legyőzhetetlen, reggel felkel a nap, este lemegy, szevasz!
Az elmúlt harminc-negyven évünk igazolja ezt a furcsa moziművet. S nem futunk a pénzünk után, nem a zsöllyékben elfecsérelt időnk bearanyozásáért látjuk jónak ezt a mai mozit, mint ahogy Tarantino igazolja egész rendezői pályájával az ifjan lezúzott Sonny Chiba triple feature-öket, hanem pont fordítva van minden. Ellenkezőleg. A múlt időnk aranyfedezete az Erőnek erejével, attól volt minden helyes a maga idejében, hogy ez most ilyen. Ilyen, tehát megérte. Megérte szeretni. Öreg és ronda, de azt nyújtja, amivel mindig felizgatott. Schwarzenegger anno csinált egy csomó rossz filmet, most már mindegyik jó. Több ez, mint az utóbbi években oly kapóssá lett akciós gerontofília: szerelmes pornó.
Schwarzi győzött, mindenki meghalt, beleértve Stallonét is. Hacsak vissza nem vág, lehetőleg minél hamarább...
