Akármilyen hihetetlen, a katasztrófafilmek szokásos szájbarágása mellett mindössze ennyi a tanulsága Roland Emmerich világvége-pornójának. Még mindig ágyba vizel a hétéves kislányod? Kiadós kataklizma a megoldás, és nem kell többet pelenkára költeni. Halleluja!
Emmerich véletlenül sem szeretné feltalálni a spanyolviaszt, nehogy kísérletezés közben megégesse a kezét. A 2012 minden szempontból unalmas biztonsági játék, melyet maximum a nagybetűs Pusztítás soha nem látott mértéke tudna szórakoztatóvá tenni - ám még ez sem sikerül neki. Megkapjuk a zsáner alapkövének számító, kataklizma közben összerázódó diszfunkcionális családot, élen John Cusackkel, a naiv-optimista sci-fi-ponyvaíróval. Megkapjuk az őrülten hadováló rádiólátnokot Woody Harrelson, és a meg nem, de legalábbis későn megértett tudóst Chiwetel Ejiofor személyében, sőt, van a katasztrófához obligát dukáló fekete elnökünk (Danny Glover), illetve ördögien önző, az emberi nem sötét oldalát képviselő hivatalnokunk (Oliver Platt) is. A többire nem is érdemes szót vesztegetni.
Kétdimenziós tucatkaraktereket hánytak fel a CG-rombolás előterére, Emmerichnek majd' minden nemzetből sikerült jó kövér figura-sztereotípiákat felmutatnia. De akkor legalább a pusztítás miatt érné meg kifizetni a mozijegyet! A világvége leghangsúlyosabb jeleneteit az alkotóknak már az előzetesbe sikerült beleerőltetniük, így Chicago süllyedése vagy a Himalája magasságában pusztító cunami sem ér minket újdonságként, és az sem meglepő, hogy a világvége szüneteiben közhelyes sirámokat hallhatunk a jóságról, egymás segítéséről és egy jobb világ reményéről.
Emmerich újabb lépést tett afelé, hogy filmjeit teljesen számítógépes effektekbe csomagolja: a 2012 annyira tobzódik a CG-ben, hogy inkább tűnik komputerjátéknak, mint játékfilmnek. Mű az egész, és mivel a grandiózusnak szánt képsorok túlnyomó részét, így a szétnyíló földkéregbe zuhanó áldozatokat is nagytotálban látjuk (feltételezhetően többek között korhatár-megfontolásból), emiatt viszont az együttérzés szikrája sem lobbanhat fel a nézőben, mert annyira távoli az élmény.
Az Emmerich-féle világvége nem más, mint egy látványosnak szánt kompozíció-halmaz, melyben az emberélet és a halál sem több puszta attrakciónál. A 2012 utolsó (és a kritika címéül választott) mondata pedig minden kataklizmánál nagyobb rombolást végez: a nagy bájolgás közben fel sem fogják a túlélők, hogy több százmilliárd ember halálozott el. Mert az egyesekből és nullákból álló világnak és a benne élő "embereknek" semmi súlyuk nincsen.
