Egy időhurok segítségével az Egyesült Államok űrhajósa egy ismeretlen bolygón találja magát, ahol a majmok városokban laknak, asztalnál étkeznek, és művészetekről beszélgetnek, míg az emberek hordákban járják a pusztát, vagy rabszolgaként dolgoznak egy jól fésült csimpánz otthonában. Hősünk az evolúció torz tréfáját rossz néven veszi, így síkra száll az alapvető emberi jogokért, és a kisemmizett tömegek élére áll. A klasszikus sci-fi legfrissebb feldolgozása új trükkökkel és régi hibákkal.
A jó tudományos-fantasztikus regény precíz gondolatkísérlet, amelyben az író a fejében élő meglepő jövőképet az okok és okozatok pontosan felépített rendszerével támasztja alá, hogy a fikció a valóság illúzióját keltse. Az emberi agy azonban alkalmatlan egy teljes univerzum pontos modellezésére, ezért az alkotó elméjében tanyázó virtuális világ menthetetlenül töredezett marad, vagy saját törvényeivel kerül ellentmondásba. Egy igazán értékes műben ezeket a logikai bukkanókat azonban eltakarják a szövegbe süllyesztett emberi érzelmek, amelyek élettel töltik meg ezt a világot, és ismerőssé szelídítik az olvasó számára idegen tájakat. Pierre Boulle 1963-ban megjelent műve, a Majmok bolygója is ilyen alkotás: a jól megformált karakterek és a huszadik századi valóságra válaszoló szatirikus történet elfeledteti velünk a néha nevetségesen elnagyolt dekorációt.
A sci-fi műveket feldolgozó filmesek azonban legtöbbször csak a vizuális világ megteremetésével foglalkoznak; és nem vacakolnak a koncepcióval, életszerű dialógusokkal és ezekhez hasonló, a nyereségmaximalizálás szempontjából lényegtelen dramaturgiai fogásokkal. Inkább a siker érdekében bevetnek néhány Silicon Graphics szuperszámítógépet, és az elégedetlenkedő nézők száját megpróbálják betömni egy sor különleges effekttel, és szédületes dolby hangzással.
A Majmok bolygójának 2001-es verziója is hasonló elvek szerint készült el, bár Tim Burton, jó néhány különlegesen siralmas, és egy-két megkapó látványvilágú film rendezője ezúttal egy picit összeszedte magát. A mű elején feltűnő jövőkép, vagy a majmok városának apró részleteiből összeálló idegen kultúra varázsa szinte azonnal magával ragadja a nézőket, és ezt a hatást nem lenne igazságos csak a díszlettervezők és egyéb vizuális szakemberek munkájának tulajdonítani. Minden képkocka arról árulkodik, hogy a rendező vízióit nagy hozzáértéssel öntötték formába a stáb designerei, hiszen minden ruha, vagy használati tárgy belesimul a koncepcióba. A produkció maszkmesterei ráadásul biztos besöpörnek majd pár Oscart a jövő évi gálán, mivel annak ellenére sikerült teljesen élethű karaktereket megalkotniuk, hogy pár száz ember majommá maszkírozása legalább akkora szakmai teljesítményt jelent, mint Michael Jacksont nézhető állapotba sminkelni.
A mindenki fantáziáját megmozgató látványvilág azonban nem képes eltakarni a történet logikai hibáit, amik szinte percentként ordítanak a vászon előtt kucorgók gyanútlan arcába. A film még a hollywoodi sci-fi filmek egyik legidegesítőbb fogyatékosságát sem vetkőzte le, és nem lépett túl a "mindenki egy nyelvet beszél" szindrómán. A Mark Wahlberget kergető orángutánok ugyanis ugyanazt a szaftos amerikai dialektussal megterhelt angolt beszélik, mint a pattintott kőkorszak technikai szintjén tengődő emberek, vagy az űrbázis katonái.
Az ordas logikai hibákon túl a nézők idegeit a film szerelmi szála is tovább borzolja. A Fox stúdió vezetői ugyan kihúzták azokat a jeleneteket, amelyek egyértelművé tették a menekülő űrhajós és a renitens majomlány szerelmét, így elkerülték a szodómia ábrázolásának vádját, de a megmaradt, csonka dialógusok is csupán egy Romana füzet laposabb jeleneteit idézik.
Mindent összevetve Tim Burton az Álmosvölgy legendájához hasonlóan most is egy fantasztikus világot teremtett képzelete segítségével, de nem tudta a történetet belehelyezni ebbe az impozáns díszletbe, így A majmok bolygója nem több, mint pár csodálatos képeslap a képzelet tájairól.
