Viszonylag kényelmes a szkeccsfilm műfaja. Ha az egymástól független epizódokból gyenge is némelyik, az erősebbek jócskán képesek feljavítani az összképet. Cesc Gay filmjében az az örömteli, hogy nagyjából azonos szintűek az önálló sztorik. És az a szomorú, hogy ez a szint nem valami magas.
A közös nevező nem más, mint a férfi, azon belül is a balfék-kategória. Van kidobott, de lekopni nem akaró férj, korai impotenciával küzdő férj, agresszív férj, tutyi-mutyi férj, ilyen férj, olyan férj. A Péntek Barcelonában átlagemberek átlagproblémáit mondja fel tankönyvszerűen, bár szerencsére nem tankönyvízűen. Ezek épp annyira érdekes kis pletykák, mintha a saját ismerőseink magánéleti nyűgjeit hallgatnánk – hangulat kérdése, hogy tudunk és akarunk-e figyelni rá. Ha akarunk, akkor egészen szórakoztató, bár vígjátéknak aligha nevezhető a másfélórás megszakítás nélküli dumálás.
Merthogy beszélő fejeket látunk, és mást semmit. Annyira nem is hiányzik mondjuk, hiszen a színészi felhozatal kiváló: a mindig megbízható Ricardo Darín és az Almodóvar-filmekben már bizonyított Javier Cámara mellett Clara Segura és Eduardo Noriega érdemel külön említést. De tulajdonképpen mindenki. Még ha döcögősek is a jelenetek (legtöbbször azok), a visszafogott, mégis nagyon pontos színészi játék menti a helyzetet.
A hiányérzet másfelől viszont tagadhatatlan. Hiába a dísztelensége ellenére is üdítő mediterrán színekben fürdőző képi világ, az életszerű és emberközeli konfliktusok, valamint a rendező jó színészvezetése – a film oroszlánrészét képező dialógusok sajnos ülnek. Megkapó szófordulatok helyett vicceskedni próbáló egysorosok igyekeznek enyhíteni a néhol már-már színpadiasan steril légkört, de a végeredmény inkább kínos és fárasztó, vagy csak szimplán érdektelen.
Könnyű lenne azt mondani, hogy a szkeccsfilmnek most nincs szezonja, mert az olyan filmek, mint a Rövidre vágva, a Magnólia már elmondtak minden érdemlegeset az emberéletek párhuzamos történeteiről. De közben meg ott van a Párizs, szeretlek!, meg az olyan kisebb, a mostanihoz hasonlóan low budget-produkciók, mint a Hawaii, Oslo, a Kávé és cigaretta, a Három extrém vagy Fliegauf Rengetegje, amelyek meg pont azt bizonyítják, milyen sok kiaknázatlan téma és forma van még ezen a területen is.
Valószínűleg ott lehet a gond, hogy a szkeccsek megmaradnak a súlytalan pletyka szintjén. Egy panel-lépcsőházában, egy hosszabb buszozás során vagy épp a kávézóban ejtőzve hasonló történetmorzsákat csíphetsz el, ha épp nincs jobb dolgod. Aztán ezek vagy izgalmasak, vagy nem. Többnyire nem, mert gőzöd sincs, kiről van szó. Ez a helyzet most is. Látjuk ugyan a szereplőket, de többnyire teljesen idegenek maradnak. Így aztán be kell érnünk a szituációkkal mint modellekkel, amelyek elvileg sok más ember életének a modelljei is lehetnek egyben. Ettől persze még limonádé, de annak elég jó. Egy lanyha nyári délután talán nem is kell több.
