Nicolas Winding Refn fura fazon, a hangulatkeltés nagymestere. Legújabb, a Drive – Gázt! után ismét Ryan Goslinggal forgatott új filmje a végletek alkotása. Izgalmas képeket, perverz alakokat, mesterkéltséget és fojtogató atmoszférát kap, aki a Csak Isten bocsáthat meget választja programjául.
Nehéz eldönteni, milyen film is az Only God Forgives. Larry Smith operatőr piros-kék neon fényei már az első pillanatban beszippantják az embert, és csakúgy mint a Drive – Gázt! vagy a Valhalla Rising esetében a hangulat többé-kevésbé elviszi a hátán a filmet. Már ha valakinek bejön ez a David Lynchet, és még konkrétabban a Twin Peaks világát idéző fullasztó légkör. Ha kevésbé vagyunk nyitottak erre a beteg világra, hamar kiütköznek a film gyengeségei. A képeket szinte patika mérleggel tették össze, az egyes terek közötti hihetetlenül éles kontrasztok egy ideig talán gyönyörködtetik az embert, de 90 percen keresztül ez már kevés. A klub piros-kék neonjai, a szálloda pengeéles fehérjei vagy az utca piszkos barna pora az erősen geometrikus mise en scene-nel megfejelve annyira mesterkélt hatást kelt, hogy az egyszerűen kiveti a nézőt a film világából.
Az azonosulást nem csak a technikai eszközök, de maga a sztori sem könnyíti meg. A történet szerint Julien (Ryan Gosling) anyja (Kristin Scott Thomas) felszólítására meg kell ölje bátyja (Tom Burke) gyilkosát. A gond csak az, hogy hamar kiderül, hogy Billy komoly bűnök miatt lelte halálát, ráadásul egy rendőr (Vithaya Pansringarm) sem nézi jó szemmel a bosszúhadjáratot. Hacsak egyetlen ember is lenne a filmben, akivel azonosulni tudnánk, könnyebb lenne a helyzet, de a Csak Isten bocsáthat megben mindenki beteg. Még a többi szereplő között normálisnak ható Julien sem igazán szerethető, az hogy drogdíler csak a kisebbik dolog, de ő maga is mutat szociopata vonásokat. Tulajdonképpen mindenki gázos, perverzek és erőszaktevők, gátlástalanok és erkölcstelenek egytől egyig. Ami menti a helyzetet, hogy a színészek ezt eszméletlenül jól hozzák. Kristin Scott Thomas még sosem volt ennyire szigorú, minden jelenetében uralja a vásznat. Még az egyébként a szokásos formáját hozó Goslinggal sincsen gond, a bizonytalan Julien megformálása nem igényel tőle nagyobb erőfeszítést. A mondatok azonban, melyet a forgatókönyvet is jegyző Refn szereplői szájába ad, ismét csak az elidegenítés eszközei. A saját egzisztencialista dühét vászonra vivő rendező rettentő vékony határvonalon egyensúlyoz, azon a ponton, ahol a művészet és a nyilvános maszturbáció találkozik. Bár a sokszor már röhejesnek ható lassítások, az ismét csak Lynchet idéző álom és ébrenlét között imbolygó főhős és a rendkívül naturalisztikusan ábrázolt erőszak hosszú percekre elismerést tud kelteni, végül mégiscsak fejcsóválással jön ki a moziból a kritikus.
Értékelés: 7/10
