"Couleur locale"

A bűnözés nagyjából mindenhol azonos, ám akadnak eltérések, "helyi színezetnek" nevezhető kisebb-nagyobb különbségek. Másképp gazemberkedik egy magyar, egy francia, egy angol, egy amerikai, utóbbi különösen sokszínűen, hiszen a bűnvilágban (is) a bevándorló népek szerinti csoportokra oszlik (például olasz, ír, zsidó, jamaicai, mexikói stb.), a bevándorlástól teljesen függetlenül, a már tősgyökeres tengerentúli unokák is a nagypapa iparát viszik, ha abban szocializálódtak. Még városonként is igen eltérő és speciális ez a bűnözői környezet, más Marseille-ben bandázni (A belső kör), mint Párizsban (36 – Harminchat), más Chicagóban rossz útra térni (Aki legyőzte Al Caponét), mint – tesszük azt – Bostonban (Hideg nyomon, Tolvajok városa) vagy New Yorkban (Aljas utcák). S egészen más London is. Másképpen kell szólni – írni, filmezni róla. A brit főváros, általában a brit-szigetek alvilágának alapos ismeretéről hol jobb (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff), hol rosszabb (Spíler) filmek során az utóbbi időkben Guy Ritchie tett széles körben tanúbizonyságot, persze születtek a témában "értő" mozik (Gyönyörű mocsokságok, Eastern Promises – Gyilkos ígéretek), csak azokat kevéssé ismerik, és hiányzott belőlük a jó humorra felfűzött sajátos tempó.

Az idegen pálya hátránya

Kicsit értetlenül állunk azelőtt, hogy az amerikai William Monahan, olyan filmek forgatókönyvírója, mint a Mennyei Királyság, a Hazugságok hálója, A sötétség határán rendezői debütálása, a London Boulevard kapcsán miért pont az óhaza nagyvárosának alsó vidékét választotta? Hiszen A Tégla című, a bostoni (ír) maffiózó miliőben játszódó Martin Scorsese-filmért Oscar-díjat kapott a forgatókönyvírói kategóriában. Az angol fővárosban pedig idegen. Sejtjük, hogy az alapul szolgáló Ken Bruen-krimi (magyarul, sajnos, nem olvasható) megragadhatta Monahan fantáziáját, de nem tudott belőle "londoni Alkony sugárutat" készíteni.

A hangulatteremtés elvitte a filmet

[img id=279988 instance=1 align=left img]Túlságosan lekötötte a figyelmét, hogy a londoni szereplői jellegzetes cockney tájszólásban beszéljenek, teázzanak a kávézás helyett, ha vezetnek, jobb oldalon keressék a kormányt, ne a balon (persze, ezt a brit szereplőgárda alapból tudta) stb., vagyis hogy általában túl sokat foglalkozott a külsőségekkel – a hangulat megteremtésével, a környezet ábrázolásával –, semmint hogy a tartalomra koncentrált volna. Főhőse, a háromévi börtönbüntetéséből szabaduló Mitchell (Colin Farrell) sorsa kifejezetten unalmas és érdektelen – ami egy ilyen film számára halálos ítélet –, holott Monahan jól érezte a lehetőséget a történetben. Aminek során a visszahúzódó életmódra berendezkedni szándékozó Mitchellt a (közel-) múltja nem hagyja békén. Újabb gazemberkedésre nyüstöli a haverja (Ben Chaplin), minden áron a "tehetségét" szeretné kamatoztatni egy kegyetlenkedő gengszterfőnök is (Ray Winstone), így a vonzó és híres ifjú színésznőnél (Keira Knightley) vállalt polgári állása (kvázi testőri megbízatása) egyre inkább ellehetetlenül, és a "jó úton maradásában" az sem segít, hogy a hírességgel valami szerelemféle bontakozik ki közöttük.

Nagy akarás, kis durranás

A London Boulevard olyan, mintha jó hosszú ideig készülne az ugrásra, és aztán a végén toppant egy nagyot. A felkészülés elvitte az erejét. Hosszú nyolcvan percig követni, ahogy jellegtelen – de mindenképp helybéli szlenggel operáló – párbeszédekben döcög a történet, álmosságra hajlamosít. Hiába tér észre az utolsó negyedórára a film, és igyekszik mindent bepótolni, amit korábban elvesztegetett, már elvesztette a közönségét is. Mitchell tragikus vége – nem árulunk el nagy titkot, hiszen ilyen szituációkból nem lehetséges jól kijönni – hordoz még némi komoly mélységet, miszerint ebben a világban az ember sorsa az, ami, de akkor mi már régóta a kijárat felé kacsingatunk.

Tékozlás

A film legnagyobb érdeme Winstone játéka. Az általa alakított maffiavezér valóban ijesztő és kiszámíthatatlanságában (is) brutális. Jelenléte emlékezetes. Chaplin kisstílű bűnözője említésre méltó figura, de tagadhatatlan, hogy teljesítménye már többször látott iparos munka, igaz, becsülettel elvégzett. Hozzá és különösen Winstone-hoz képest Farrell sokadik bánatos kutyatekintete, Knightley csücsörítése nem tesz hozzá sokat a történethez, és csak őszintén sajnáljuk, hogy David Thewlis szerepe sem hagy maradandó nyomot, Eddie Marsan nyúlfarknyi epizód-jelenlétét pedig egyenesen elpocsékolásnak érezzük. Ez az elpazarlás jellemző az egész filmre, amire ha azt mondjuk, egynek megteszi, Monahanra és színészgárdájára nézve lesújtó.

Kinek ajánljuk?
- Aki szereti hallgatni a londoni szlenget.
- Akinek van türelme nyolcvan percig ásítozni, hogy utána húsz percre felébredjen.
- Aki szerelmes Keira Knightley-ba (mindegy, mit csinál).

Kinek nem?
- Aki pörgős krimire, feszült thrillerre vagy drámára számít.
- Akik nagyra értékelik Farrellt.
- A londoni alvilágiaknak.

4/10