A kritikust - többek közt - azért fizetik, mert ő nem mehet ki a moziból akkor sem, amikor már tisztán érzi, hogy a megtekintett alkotástól moha nő az agyára. Sőt figyelnie kell, nem teheti meg, hogy a mobiltelefonjában lakó játékos kukacot hívja segítségül, vagy elbóbiskol a kíméletlenül korai sajtóvetítésen, ahogy a gyereküket moziba szállító apukák szoktak. A Scooby-Doo küldetés teljesítéséért azonban egy igazságosabb világban veszélyességi pótlék, az elszenvedett sérülésekért pedig Bíborszív-érdemrend járna.

1990 körül, amikor az addig csak szájról szájra terjedő nyugati kultúra bedugta első antennáit a panelházakba, a gyerekek számára ez elsősorban a szkájcsenel és a szupercsenel rajzfilmdömpingjében jelentkezett. Szomorú, hogy noha Magyarország rajzfilmnagyhatalomnak minősül, ezek a cartoonok, amelyek egy Mikrobihoz vagy egy Vízipókhoz képest fröccsöntött szemetek, pusztán azzal lázba hozták az ártatlan, mára huszonévessé serdült magyarokat, hogy nyugatról jöttek. Ezek közt szerepelt, akkoriban talán a Sky-on, a Scooby-Doo című sorozat.

Fent említett gyermeki nyugatimádatból kifolyólag minden hétvégén már reggel hétkor felpattantunk, én és a húgom, bepöccintettük a Videotont, és szívtuk magunkba a szent kapitalista animációt. De már akkor is rájöttünk tizenöt epizód után, hogy a Scooby-Doo vérgagyi, és addig inkább Veronica Pedrosát néztük a CNN-en. Rendkívül csinos filippínó hírolvasó volt, és lenyűgözően tájékozott, ami egy nőben mindig elbűvölő. Aztán visszakapcsoltunk az Inspector Gadgetre, amely egyébként hasonlóan épülettelen volt, de legalább a zenéje emlékeztetett a jobb flipperekre.

Ja igen, Scooby. Mivel nem mindenki élvezhette az eredeti rajzfilmet, amelyből az itt tárgyalt családi vígjáték keletkezett, hadd mutassam be a világ egyik leghülyébb kutyáját (a másik alattam lakik, Tappancskának hívják, származására nézve lábtörlő-pincsi keverék, és mivel öt percig sikít, ha bárkit bármikor észrevesz, a következő komolyabb zavargás leple alatt szeretném megölni egy tűzőgéppel). Scooby-Doo tehát egy kutya. Tartozik hozzá négy válogatottan tenyérbemászó amerikai fiatal - két lány és két fiú, persze -, akik mikrobusszal járják az Államokat, és minden egyes epizódban kiderítik, hogy a kísértet-/szörny-/vámpír-/ufójárta objektumban igazából egy jelmezes gazfickó ijesztgeti a jónépet.

Mégpedig azért, mert nehéz gyerekkora volt.

Ez mindig, kivétel nélkül így történik; ezért is válik igen hamar unalmassá, még gyerekfejjel is. A kutya szerepe annyi, hogy cseteljen-botoljon, hülyeségeket vartyogjon, valamint megijedjen. Érdekes, hogy ennek ellenére Scooby nem egy aranyos kutyuli, hanem egy idegesítő, szinte érezhetően büdös dán dog, olyan, akit bármilyen akció előtt hidegvérrel le szoktak lőni, aztán otthagyják a terepen.

Annyi írható az eredeti cartoon javára, hogy ismétlődő fogyasztása talán segít megértetni a gyerekkel, hogy nincsenek kísértetek. Ezt a nevelő funkciót a játékfilm úgymond meghaladja, amennyiben itt igenis vannak lélekrabló gonoszok, ismeretlen eredetű szörnyek és obskurus vudu rituálék. Nesze neked fiam, féljél. A paranormális mozzanatok különben még hevenyészett magyarázattal sincsenek megtámogatva, jó magasan lógnak a levegőben, mint elszabadult luftbalmok. Chris Carter, az X-akták producere megetette volna a forgatókönyvet az elkövetőjével. Az utóbbi évek leghányavetibb sztoriját fingós-böfögős humorral dobják fel amerikai szövetségeseink, amolyan mondogatnivalóként pedig "a csapat mindenek felett" gondolatot említhetjük. Amerika egyik nagy vívmánya a lopakodó repülők mellett, hogy ezt a blazírt kommunista hülyeséget szorgalmas munkával - ne felejtsük el és ne bocsássuk meg a kosárlabda-, baseball- és rögbifilmek százait! - a szerelmi háromszöggel egyenrangú őstoposszá tette.

Scooby természetesen komputeranimált formában jelenik meg a vásznon, mert az manapság menő. Sajnos annyira menő, hogy önmagában nem vonzó, ha négy alsó-középkategóriájú színészecske egy számítógéppel rajzolt kutya társaságában bohóckodik. Különösen, ha az az utóbbi idők leggyengébb animációi közé tartozik, és nyomába sem ér például a Szörny Rt. vagy a Jégkorszak teremtményeinek. Játszik ebben a dologban Rowan Atkinson is - aki szereti őt, az ne nézze meg. A magyar változatot a félrefordított, illetve értelmetlen feliratok teszik egy kicsit viccesebbé az eredetinél, leginkább a gyakran használt "banyeg" kifejezés.

Valami oka azonban biztosan van annak, hogy a rajzfilmsorozat több mint háromszáz részen át folydogálhatott anélkül, hogy a történetekben jelentős különbség lépett volna fel, s hogy jelen film szinte kasszasikernek bizonyult odaát. Talán az idétlen kutyák megítélése más szuperhataloméknál, talán a tökéletesen sík, jobb esetben egyetlen tulajdonsággal felruházott karakterek jelentenek többet a földön, ahol Lee van Cleef lova dobogott. Tisztességes magyar embernek mindenesetre ellenjavallt; csemetéink gyermekkorát meg végképp ne nehezítsük vele, mert a végén még köztársasági elnöknek öltözik, és szégyenszemre embereket fog riogatni valami elhagyott gázpalacktelepen.