Úgy tűnik, manapság az európai filmművészet legmarkánsabb, legizmosabb alkotásai a brit szigetvilágban készülnek. A műfaji skála széles, a kedves, humánus vígjátéktól a pörgős akció-krimin keresztül a maró társadalmi drámáig terjed, de a történetek mindig a való életből, annak visszásságaiból táplálkoznak, ezért tűnhetnek hőseik olyan hitelesnek, igazinak, hihetőnek és egyben abszurdnak. Tony Richardson, Karel Reisz és Lindsay Anderson, angol új hullámként, vagy free cinema-ként is emlegetett, 60-as években készült erős társadalomkritikai indíttatású filmjei (pl. Dühöngő ifjúság, Egy csepp méz, A hosszútávfutó magányossága, Ha..., Szerencsefia) szolgálnak előzményül a ma tapasztalható minőségi angolszász filmdömpingnek, amelynek egyik legjelentősebb alakja Stephen Frears. Az Én szép kis mosodámmal világhírűvé lett rendező később olyan filmeket tett fel a vászonra, mint a Veszedelmes viszonyok John Malkovich-csal, Glenn Close-zal, a Mondvacsinált hős Dustin Hoffmannal, vagy a frenetikus Méregzsák.
Ez utóbbihoz hasonlóan új filmje is egy ír munkáscsalád küzdelmes hétköznapjairól szól, a cselekmény időpontja azonban jóval korábbra, a múlt század kora harmincas éveire datálódik. Ez a nagy gazdasági világválság ideje, aminek következményeit saját bőrén tapasztalja a Liverpool ír munkásnegyedében élő család. Az öntudatos, keményen robotoló apa egyik pillanatról a másikra elveszíti biztosnak hitt állását. Mélyen katolikus feleségét egy dolog élteti, a három gyermek a Jóisten áldásával nőjön fel. A munka nélkül maradt apa kétségbeesésében a zsidóságot okolja minden nyomorúságáért, és belép az angol fasiszta pártba. Nagyobbik fia ezalatt a szociáldemokraták táborához csatlakozik, lányuk pedig egy gazdag zsidó családhoz kerül cselédnek. E család feje történetesen annak a gyárnak a tulajdonosa, ahol az apa eddig dolgozott. A címszereplő kis Liam pedig el van foglalva saját frusztrációival: kínzó beszédhibájával, a férfi-nő közti különbség egyelőre megfejthetetlen voltával, a katolikus iskola fojtóan poroszos légkörével, és rettegve készül első áldozására.
Stephen Frears filmje érzékenyen és megrázó erővel ábrázolja a katolikus egyház által sulykolt bűntudat léleknyomorító erejét, az eltúlzott emberi és nemzeti büszkeség öngyilkos tragikumát, pontos, hiteles képet ad a kor hangulatáról, a feszülő társadalmi, vallási és gazdasági ellentéteiről úgy, hogy gyomorszorítóan ott van bennünk a tudat: azóta sem mennek a dolgok nagyon másként. Ott, Angliában se, de itt, nálunk se.
Andrew Dunn kamerája a kis Liam szemszögéből apró, lényegtelennek látszó, mégis nagyon fontos részleteket megmutatva, pontosan komponált, szépen világított képekkel illusztrálja a hibátlan szerkezetű, jól alkalmazott klasszikus cselekményvezetésű tragédiát. A színészi alakítások méltóak a film súlyához, Megan Burns díjat kapott a kislány megformálásáért az 57. Velencei Filmfesztiválon, de kiváló az apát játszó Ian Hart (1984!), és Anthony Borrows Liamként ugyanúgy, mint az általam ismeretlen többiek.
Megrázó erejű, érzelmeket és indulatokat felkavaró, súlyos, de máig érvényes tanulságokkal rendelkező filmalkotás kerül a mozikba, amely remélhetően megtalálja majd a maga közönségét nálunk is Úgy hiszen ugyanis, mi sem járunk annyira másféle cipőben.
