zene: Eric Serra
vezényel: Eric Serra
kiadás éve: 2010
kiadó: Columbia
játékidő: 68:24

Adéle Blan-Sec a hetvenes évek végétől megjelenő történetei képregények formájában váltak a francia nyelvterület népszerű olvasnivalóivá. Ennek a Magyarországon nem igazán ismert alkotásnak a filmadaptációját az igen változatos minőségű produkciókat előállító Luc Besson forgatta le. A mozi sztoriját két könyvből gyúrták össze, viszont a történeti hűséget nem tartották olyan fontosnak, inkább a karakterek, a helyszínek és a stílus köti össze a képregényeket és a filmet. Az "Adéle és a múmiák rejtélyé"-nek megítélése elég vegyes lett, ami érthető is, hiszen a látvány tekintetében hollywoodi produktumokat megszégyenítő az alkotás, viszont meghatározhatatlan stílusa miatt sokan nem tudnak vele mit kezdeni. Beillik gyerekmesének is, hiszen szárnyas dinó és múmia is van benne, de a főhősnő előbukkanó melleit valószínűleg már nem a kicsiknek szánták. Lehetne akár vígjáték, mivel ütős, néha már groteszk poénokkal megszórt alkotásról van szó - a film legnagyobb értéke is ez a meglepő viccesség. Sőt a kalandfilm jelző sem áll távol tőle. S talán pont ez a sokszínűség lett a mozi változó megítélésének az oka, mivel sokakat zavar, ha egy film ennyire besorolhatatlan, megfoghatatlan.

Adéle története egyébként több szempontból is olyan, mintha egy másik jól ismert párizsi lány, Amélie száz évvel ezelőtti változata lenne. Mindezt egyébként erősíti, hogy Besson alkotásában is felbukkan egy olyan narrátor, mint aki Amélie életét is kommentálta, továbbá a két főhős életét ugyanúgy átjárják a kisebb-nagyobb kalandok, egyúttal Párizs mindkét filmben csodás, néha már szürreális helyszínnek bizonyul. Szóval, aki kedvelte a kissé bolondos montmartre-i Amélie történetét, az valószínűleg a kalandregényeket író Adéle-t is értékelni fogja - persze a két film közé távolról sem lehet egyenlőségjelet tenni.

Adéle Blan-Sec fiatal korában elveszíti húgát, pontosabban egy szerencsétlen baleset miatt testvére kómába esik. Adéle később a fél világot felkutatja, hogy megtalálja a gyógymódot, kalandozásairól pedig könyveket ír, ezáltal Franciaország kedvelt és ünnepelt írónője lesz. Kutatásai során eljut egy egyiptomi fáraó orvosának múmiájához, amit magával szállít Párizsba, hogy ott egy különös technikákat alkalmazó professzor segítségével életre keltse a halott testet. A tudós azonban elkövet egy aprócska hibát, mivel az egyik kísérletével akaratlanul feltámasztja a lakása melletti múzeumban őrzött dinoszaurusztojásban szunnyadó őslényt, ami persze alaposan felkavarja Párizs életét. A professzort ezért börtönbe dugják, ezáltal Adéle terve is összedől, azonban akadnak segítői, akikkel karöltve megpróbálja kiszabadítani a tudóst, majd a múmiát életre kelteni, a húgot pedig meggyógyítatni.

Eric Serra napjaink egyik legnagyobb talánya a filmes komponisták között. Húsz éve "az új Jean-Michael Jarre" jelzővel illették, ami nem kis érdem volt akkoriban, ráadásul Besson állandó komponistájaként megfelelő filmeket is kapott, a "Nikita", a "Leon, a profi" és "A nagy kékség" igen emlékezetes munkái. Azonban Bessonhoz hasonlóan ő is igen-igen hektikus pályafutást tudhat magának, mivel jó filmek és érdektelen alkotások váltották egymást eddigi életútjában. 1995-ben még valahogy beverekedte magát az "Aranyszem" stábjába (sosem értettem, hogy miként eshetett Serrára a készítők választása), azonban további hollywoodi felkérések híján maradt a francia mozik és főleg Besson körül. Az elmúlt harminc évben az "Angel-A" kivételével az összes Besson-film komponistája ő volt, a hamarosan bemutatásra kerülő "The Lady"-vel együtt már tizennégy mozin dolgoztak közösen. Besson sok stílusban kipróbálta már magát, és ezzel együtt Serrát is, hiszen sci-fi, történelmi film, animációs mozi, kalandfilm, akciófilm, kisköltségvetésű dráma és dokumentumfilm is szerepel közös repertoárjukban. A komponista tulajdonképpen minden stílusban helytállt, bár emlékezetes muzsikának inkább csak a score-jai egy-egy részletét lehet nevezni.

Serra az utóbbi években rendre olyan filmzenealbumokkal rukkolt elő, melyekben a trackek száma néha több volt, mint a játékidő percekben kifejezve. Valószínűleg nem kóros tételcímadási kényszer vezetett oda, hogy jelen esetben egy rekordernek is minősíthető, negyvenhét instrumentális tracket, plusz két dalt tartalmazó lemezt tárt elénk a kiadó. A darabosság oka inkább abban keresendő, hogy Besson az utóbbi időben nagyon rövidke jelenetekből állítja össze a filmjeit, ezeket pedig nagyon nehéz egybefüggő zenével aláfesteni. Ettől függetlenül az egyébként néhol összefüggő score-t nem kellett volna így feldarabolni, de bizonyára oka van annak, hogy miért nincsenek az egyes tételek egybeolvasztva.

Témacentrikus muzsikát kapunk az "Adéle és a múmiák rejtélyé"-től. A főtéma a "Hiéroglyphes"-ben hallható először, dallama és stílusa múmiákhoz jól köthető, leginkább Jerry Goldsmith "A múmiá"-hoz írt score-jára emlékeztető hangulata van. Több trackben is visszaköszön, jelentősebb áthangszerelést azonban sehol sem kap, inkább egyéb arabos zenei körítéssel tárja elénk a szerző. Ezek közül igen érdekes hangulatot árasztanak azok a tételek, melyekben egy szintetizátoros reszelős hangeffektet is hallunk, jó példa erre a "Le Tombeau De Patmosis". A szinti kiegészítő instrumentumként néhány tételben megmutatkozik még, feltűnése többnyire pozitív irányba viszi a mű értékét. A főtéma legjobb felbukkanása a "La Malédiction De Wadjet"-ben hallható, ahol is kórust is bevetett a szerző, ám sajnos itt a tétel igen rövidke lett. Az énekesek másik emlékezetes felbukkanása a rituális hangokkal színesített "Rituel De Résurrection"-ben hallható.

Az aláfestés fontos elemei még a franciás hangulatú tételek, bennük a műfaj minden stílusjegye felbukkan. Többek között ezek is elősegítik az Adéle és Amélie közötti hasonlóság kialakulását. Ilyen tétel például a "J Comme Jardin", a "Que Fait La Police" vagy a "Ferdinand Titubant". Ezen tételeknél Yann Tiersen stílusa is erőteljesen jelen van, leginkább talán az Adéle témájára (mely szintén gyakran felcsendül) épülő "La Valse D'Adéle" esetében érezhető mindez. A főhős dallama egy dal feldolgozást is kapott, melyet Catherine Ringer tolmácsolásában hallhatunk, ez leginkább olyan, mintha Emilie Simont bízták volna meg a betétdal megírásával. Mivel a filmben a műfajokat tekintve igazi stíluskavalkád van, ezért a zenéről is ugyanezt lehet elmondani. A vígjátéki elemeket rejtő tételek közül kiemelhető a főtémát kifigurázó "Le Bal Des Momies", míg a drámaiak közül a "Temps Mort" nevezhető meg a legjobbnak (ez a jelző talán az album egészét tekintve is igaz erre a tételre). De akad még itt orgona- és harangjátékot ötvöző track ("Le Chemin De La Guillotine"), továbbá megannyi más izgalmas megoldást tartalmazó elképzelés.

A sokféleségnek persze ára is van, mivel a score darabos, amin nem segít az elaprózott tételszám sem, sőt ugyebár ront rajta. A film alatt azonban tökéletesen helytáll a kompozíció, és külön hallgatva is bőven ad okot arra, hogy többször is elővegye az ember Serra ezen munkáját. Ugyanakkor tény, hogy szerencsésebb saját magunknak fabrikálni egy tracksorrendet, mert így kiküszöbölhető a zene tagoltsága, és a félszáz tételből is elhagyhatóak azok a töltelékek, melyeknek amúgy egy jól szerkesztett filmzenealbumon semmi keresnivalójuk nem lenne.