MC Hammer videoklipjeinek rendezője bugyiban futkosós tinihorrort csinál John Carpenter klasszikusából, az ifjú Superman és a hisztis csaj a Lostból számítógépes ködben menekül a digitális leprások elől.
A világért sem vagyunk az ellenségei az újrahasznosításnak, bár azért egy kliprendező (mi több, Mc Hammer-kliprendező!) kezébe adni az egyik legnagyobb horrorklasszikust, John Carpenter 1980-as A köd-jét, még akkor is, ha ő rendezte a több-kevésbé vállalható Stigmatát, elég bátor húzásnak tűnik. A főszereplők huzamos kavarás után, szintén merész húzással a Smallville című sorozatből ismert Tom Welling, a Lostban játszó Maggie Grace és a tinifilmekben némi tapasztalattal rendelkező Selma Blair lettek, de ő a rutinját legalább tudta kamatoztatni. Rupert Wainwright rendező ugyanis egyszerű tinihororrá butította a horrorklasszikust, ami ráadásul még annak is ócska lett, hogy ezzel egy kicsit előreszaladjunk.
A történet ugye annyi, hogy egy kis halászfalu alapító atyái valamikor a 19. század végén szörnyű dolgot követtek el, és most elérkezett a megtorlás. Titokzatos ködfelhő közeledik a sziget partjai felé, benne titokzatos lényekkel, satöbbi. Tekintve, hogy remake-ről van szó, és hogy emiatt a legtöbb mozilátogató legalább nagy vonalakban ismeri a sztorit, elhibázottnak döntésnek tűnik, hogy a száz perces film első hatvan perce a történet kibontásával telik el, ráadásul meglehetős unalmasan. Szaporodnak a baljós jelek, a múzeumban megkondul egy nyelv nélküli hajóharang. Mi lehet a rejtélyes pecsét, ami a tengerparton talált óra fedelébe van gravírozva? És úristen, ugyanez a pecsét van a tengerparton talált hajkefe nyelében is! Rémisztő. Azért Maggie Grace mászkál egy kicsit bugyiban, a műfaj újabb kori szabályai szerint.
A maradék negyven perc meg menekülés a rémalakok elől, a feltűnően mesterséges ködben. A körmünket azért nem fogjuk lerágni, ugyanis aki már látott egynél több horrorfilmet, pontosan fogja tudni, mikor jön a hirtelen hanghatással kísért, váratlanul felbukkanó szörnyű arc. (Na jó, eláruljuk: halott leprásokról van szó.) Nem vagyunk az ijesztgetés barátai, sőt, de a béna ijesztgetésnél tényleg minden jobb. A digitális technika is visszaüt, az eredeti film árnyalakjai itt szépen, sőt túl szépen meg vannak rajzolva, és emiatt aztán egyáltalán nem rémisztőek.
Mindezt megfejelik a teljesen lapos karakterek, bár a sorozatokban kinevelt fiatalok, és Selma Blair sem különösebben vészes, csak hát - valószínűleg a rendezőnek köszönhetően - nincs mit eljátszaniuk, gyanakodni kell, félni, meg menekülni. Jamie Lee Curtis után viszont ez kevés. A fekete szereplő meg még itthonról nézve is annyira sztereotipizált, hogy az már fáj, rémült, villogó szemfehérjéjű néger, aki persze nem megy a szomszédba egy-egy vicces beszólásért sem.
Bár nem A köd volt Carpenter legjobb rendezése, de legalább kellemesen nyomasztó filmet tudott csinálni a, lássuk be, leginkább kalózos gyermektörténetnek beillő sztoriból. Az új változat viszont megmarad ezen a szinten, amit még a hiphopklipeken edzett Wainwright néhány szépen fényképezett beállítása sem ment.
