A Lélektől lélekig a 2005-ös Berlini Filmfesztivál nyitódarabja volt, amelyet a romantika-specialista, Régis Wargnier (az Oscar-díjas Indokína rendezője) rendezett.
Hosszú út vezetett az evolúcióban odáig, hogy bizonyos állatfélék mancsaikkal egy fura lapot ütögetve, már kevésbé éles szemeiket egy dobozra függesztve kommunikáljanak egymással, üvöltések, vonyítások és más természetes állati hangok hallatása helyett, mint például most, mi, itt. De hosszú az út odáig is, hogy e majomfélék családjába tartozó főemlősök, akik maguk között embereknek nevezik egymást, befejezzék azt az állatvilágban egyedülálló, öngyilkos tevékenységet, a fennhéjázó felsőbbrendűségi tudatból fakadó egymáson át törtetést, a más kinézetű, másként viselkedő, maguk között másként szocializálódott fajtársaik hátrányos (és csak nagyon ritkán előnyös) megkülönböztetését. Ezek a majomfélék, hiába használják kommunikációs csatornaként az Internetet, hiába küldenek űrhajót a Marsra, vagy akár távoli csillagrendszerekbe, ennek az útnak nagyon az elején járnak.
Hol tartunk? Mindig megjegyzem ilyenkor, ott tartunk, hogy ennek a különösen fejlett majomkolóniának, az emberiségnek ma, 2005-ben olyan állam a szinte mindenható vezető hatalma, ahol ezelőtt 38 évvel ezelőtt (röpke idő!) egy fekete bőrű papot azért lőttek le, mert felemelte szavát a fekete bőrű egyedeknek a fehér bőrűekkel szembeni hátrányos megkülönböztetéséért (Martin Luther King). Itt tartunk, az útnak igencsak a legelején.
De volt a helyzet még ennél is rosszabb. Valamivel több, mint százötven évvel ezelőtt, egy bizonyos Darwin nevű tudóst még kinevetett a kor egyik legnagyobb tekintélyű tudományos akadémiája, mert azt merészelte állítani: elképzelhető, hogy az ember nem isteni teremtmény, önmaga alfája és ómegája, hanem az állati fejlődésnek egy állomása, közvetlenül a majom utáni lépcsőfok. Aztán Darwin elméletét lassacskán elfogadták, de adódott egy hiba. Nem volt meg a fejlődésben az a láncszem, amikor az oktalan állatból intelligens ember lett.
Ezen a ponton játszódik a Lélektől lélekig című kosztümös és romantikus film. Mint ilyen, nem alkalmas mélyreható fejtegetésekre a témában, ám felvillantva bizonyos idevágó tudománytörténeti részleteket, minőségi szórakoztatásra mindenképpen megfelel. Szép, ízléses kivitelezés, perfekt színészi teljesítmények, nem túlbonyolított, könnyen követhető cselekmény, örök tanulság. A kiterjedt Fiennes család tagja, a kosztümös-romantikus filmekre (Szerelmes Shakespeare, Luther) specializálódott Joseph alakítja Dr. Dodd-ot, az égő tekintetű, kissé egzaltált tudóst, aki Darwin nyomán az emberi faj eredetét vizsgálja az afrikai vadonban az európai eredetű kultúrától elszigetelten élő pigmeusok között. Egy vadászaton foglyul ejt egy fiatal párt, akit Londonba szállít, hogy ott tanulmányozhassa őket. Ott jön rá arra, hogy a nem éppen rugalmas gondolkodásáról híres angol társadalom csak az egzotikus állatot látja a két őseredeti érintetlenségben élő pigmeusban, miközben azok intelligens, lélekkel, érzelmekkel bíró emberek, akiket csak eltérő kulturális hagyományaik, nyelvük különböztet meg tőlük. Dr. Dodd végigviszi harcát igazáért, amiért mi, a romantikus filmek jóérzésű rajongói drukkolunk is neki, feláldozva a barátságot, a szerelmet, végül az afrikai vadon szélén, lobogó ingben és könnyes szemmel engedje vissza, a saját megszokott környezetébe védenceit.
A Lélektől lélekig a 2005-ös Berlini Filmfesztivál nyitódarabja volt, amelyet egy másik romantika-specialista, Régis Wargnier (az Oscar-díjas Indokína rendezője) rendezett. Wargnier ritkán, 5-7 évente rendez filmet, munkái nem elkapkodott fércművek, hanem kimunkált, kiérlelt, letisztult alkotások, amelyekből hiányzanak a fesztiválfilmekre sokszor oly jellemző formai, dramaturgiai bűvészkedések, de hiányzanak a tömegfilmek olcsó, hatásvadász megoldásai is. Egy cél vezérli csupán, elmondani egy történetet, amely azért mindig hordoz általános érvényű erkölcsi tanulságot is, ezt tegye a lehető legközérthetőbben, a minőség és az igényesség legmagasabb szinten tartásával. Ezt a célt ez alkalommal is teljesítette.
